Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-16 / 15. szám
4 MAGYAR FÖLDMIYELŐ Régi szép szokások. A husvét ünnepe minden időben legnagyobb ünnepe vala hazánkban is a tűzhelynek. Mig a magyar nép jobban becsülte és szerette otthonát, botrány, sőt vétek számba ment, ha valaki e szent ünnepen a korcsmába tette a lábát. Rokonok, komák, szomszédok, jó emberek rendesen az ünnep másodnapján felkeresték egymást és szép családi összejövetelekben töltötték az időt. Az ünnep első napján rendszerint otthon maradtak. Családjainak, gyermekeinek élt a családapa, mintegy jelezni akarván, hogy egészen — szivestül, lelkestől övék. * * Husvét reggelén nagy örömmel várja a kath. ház népe a „szentelt“-et. A hosszú böjt után hálás szívvel látnak a megáldott húsos eledelhez. Van só- dar, himes tojás, foszló kalács, töltött borjú vagy bárány, friss vaj, bor, só, torma stb. Az ünnep hétfőjén járja az öntözködés. Az apró fiuk felbokrétázottan, verselve járnak öntözni. Kendőjükben ugyancsak összegyűl a himes. Aztán csinálják a „tojáspróbá“-t is. Összeütik a tojást, hogy hát vájjon kié erőszebb ? Ha sikerül egyiknek-má- siknak „héjat" törni, ebből aztán olyan gyermekded következtetéseket, jóslásokat csinálnak a pajkos ifjak. De nem csak a gyermekek, a legények is csapatostul járják végig a falut s vödörrel, kupával, öntözik a leányokat, kik erre büszkék, hogy e nap tízszer is ruhát kell válltaniok. Hja, hiába a „sok viz" a kapósság jele. No aztán van kedden is hadd el hadd. A dé- vaj menyecskék is kiveszik részüket az öntözésből. * * * Fájdalom, ma már nemcsak az Isten házába gyűlnek össze a hívek. Sokan vannak a kocsmákban is. Ott tiporják egészségüket, pénzüket és rontják az ünnepnapot. Nem egyszer történik aztán verekedés, a minek aztán szomorú vége szokott lenni. Szerencsés az a község, a hol már vannak olvasókörök. Itt lehet aztán üdvösen eltölteni a szabad időt. Jó njságok, jó könyvek, tisztes emberek közt emelkedik a legegyszerűbb földmives lelke is. Bizony az ünnepek alatt megbeszélhetnék a gazdák annak rendjét, hogy és mimódon kellene ezt az uj, szép szokást a faluban meghonosítani. Szebb himes tojást alig kaphatna egy község, mintha a szent ünnepek alatt az olvasó vagy gazdakört nyélbe ütnék . . . Próbáljátok meg ! Mester. Hány téglát lehet egy napon lerakni ? Egy építőiparos a mesterségére neveli a fiát. A felsőipariskola kitűnő elvégzése után, a íiu már gyakorlaton van. Most mint kőmives segéd dolgozik egy épületen nagy szorgalommal. Nemrég szóba került a téglarakás lassúsága, helyesebben a koncedált amerikázás, mely szerint a munkások túlnyomó többsége kilenc és félórás munkaidő keretében naponta mintegy 500 téglát szokott lerakni. A fiatal iparosjelölt fogadott, hogy ő egy nap 1800 téglát tud lerakni. A fogadó felek ellenőrző-bizottságot szerveztek, mely a kijelölt napon konstatálta, hogy a fiatalember — nemajki- kötött kilenc és fél óra, hanem — hat és fél óra alatt rakta le az 1800 téglát minden nagyobb megerőltetés nélkül. Ez a dolog Budapesten történt. Népszámláláskor. — Apróságok. — Egy sok tavaszt látott anyókának fölteszi a biztos, a szokásos kérdést, hogy: „Mikor született?“ — Mán ászt, hogy# tudhassa eggy ilyen szö- gény asszonj% — válaszolja a jóképű öreg. — De azt csak megmondja, hogy hány éves, — tóditja a biztos, hogy megkönnyítse a válaszadást. — Mög én, kérőm. Szent-Mihálykor möntem be a hetvenbő. — Hát akkor Figyelmed negyvenben született, — mondja ki a szentenciát a biztos. Az öreg hálás tekintetet vet a biztosra s búcsúzóul ezt mondja: — Az Isten is mögálgya a tekintetös urat, hogy észt mögmonta, . . . sósé tuttam még eddig ! * * * A férj mondja be a felesége adatait. — Aztán beszél-e a magyar nyelven kívül más nyelvet is a felesége ? — Még csak az kéne, — tör ki az őszinteség a polgártársból. Az egy nyelvivel se’ bírok. * * Az egyik hódmezővásárhelyi lapban nehány jóiző népszámlálási esetet olvastunk, azok közül valók az alanti apróságok : Töpörödött vén anyóka igyekszik felelni a népszámláló kérdéseire.' El is mondja szépen, hogy minek hívják, még azt is megmondja, hogy „itt hel- ben" született, de már, hogy hány éves, azt sehogyse tudja megmondani. Végre hosszas monologizálás után, mintegy rájőve már a dolog nyitjára, igy szól:-r- Löhetetlen ászt is eccöribe mögmondani, de ászt tudom, hogy az uram épen csak eggy esztendővel öregebb nállam. — Hisz akkor nénémasszony sebaj, kiszámítom én egyszeribe, hogy hány éves maga ; hány éves csak a maga ura ? — Az én uram? No mán ászt kérőm csak a jó Isten tugygya ! * •* -K Arra a kérdésre, tud-e írni, olvasni, a legőszintébb választ egy jóképű tanyás adta, aki igy válaszolt : — Kár, nagy kár, sajnálkozik a népszámlálási biztos. — Nem kár a, tekintötös Uram. ügy is szerfölött sokat firkálnak már ebbön az országban. Köv ö sebb is elög lönne. Hát még én is csölöködjem. * * * A számláló lap egyik pontja azt kérdezi: — Mi címen lakik a házban ? Hát a számláló biztos, mikor már sorra leírta a házbelieket, egy élces részéhez fordul: — Hát ön kérem szépen, mi címen lakik a házban ? — Én kérőm. Engem csak úgy címeznek, hogy Juci néni. Hát bizony e címen lakom a házban. * * * Egy másik öreg asszony is őszinte, igazán felel arra a kérdésre, hogy mi címen lakik a házban.
