Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-02 / 13. szám
6 MAGYAR FOLDMIVELO B B KÖZEGÉSZSÉG. B B A pestis. Az orosz történet évkönyveiben már a tizenhatodik század legelejéről találunk följegyzést a pestisről. A betegség meghatározása azonban ezekben a följegyzésekben vagy nagyon hiányos, vagy egyáltalán nincs is meg. 1506-ban például Novgo- rodban »mirigydaganattal kapcsolatos ragadós betegség« dühöngött, — olvasható az egykorú krónikában — mely betegségnek néhány hét alatt tizenötezer ember esett áldozatává. A számokkal abban az időben egyáltalán nem fukarkodtak, így Samuel Collins, Alexis Nikolájevics cárnak angol háziorvosa azt Írja, hogy az 1654-ben Oroszországba!! dühöngött járvány négymilliónyolcszázezer emberáldozatot követelt. Az utolsó nagy pestisjárvány, mely Oroszországon végigpusztitott az első törökháboru idejére, II. Katalin cárnő uralkodásának korára esik. A betegséget 1769-ben hurcolták be Déloroszországba, a hol, különösen Kievben igen nagy mértéket öltött. Innen terjedt el északra, végre beköszöntött Moszkvába, a hol egy esztendőn át dühöngött. Az 1770 ik év decemberében konstatálták fölléptét, a miből arra lehet következtetni, hogy a járvány tüdőpestis volt, melvnek erősségét, mint a mostani karbini hírekből is kitetszik, a tél kemény fagya cseppet se mérsékli. Azok a tudósítások, melyek az 1770—71-iki pestisjárvány szimptómáiról ránk maradtak, zavarosak. Az elhaltak testén talált »fekete foltokról, búbokról és kelevényekről« esik említés. Más tudósítások szerint a megbetegedett ember fülmirigyei dagadtak meg. Ámbár Katalin cárnő már az 1770. év utolsó napjaiban manifesztum utján közzétette a fenyegető veszedelmet s az ellene való védekezés módjait, a moszkvai orvosok nem merték a betegséget igaz nevén megnevezni. 1771 márciusban a moszkvai orvosok gyülekezete egyhangúan azt a határozatot hozta, hogy »makacs, ragadós lázbetegségről van szó, mely kizonyos tekintetben hasonlít a pestishez,« Csak április közepén merték a rettenetes valót nyíltan kimondani. Moszkvára nézve a nyílt bevallás annál végzetesebbé lett, mert a nép páni félelmében mindent elkövetett, hogy a kormány egészségügyi rendeletéit hatástalanokká tegye. Április hónapban például az előfordult sok pestis-halálozás közül csak kettőt jelentettek be a hatóságnak. A járvány pedig mind jobban-jobban terjedt. A régi cárvárosban lépten-nyomon lehetett a nyári forró időben a mohallikkal találkozni, a kiket Manzoni oly mesteri módon irt le Jeauesek cimü regényében. Viaszkos- vászon-ruhába bujtatott rabok, arcukon kátrányos álarccal, emelték hosszú kampós rudjaikkal a halottas kocsira a holttesteket, melyek százszámra hevertek az utcán. Szeptemberben elérte a járvány a csúcspontját. E hónap 14-ikén a város főparancsnoka, Szaltikov Szemenovics Péter gróf ezt Írja a cárnőnek: — A járvány oly mértékben dühöng, hogy semmi eszköz se elegendő a megfékezésére. Legjobb, ha mindenkit sorsára bízunk. Gondoskodjék kik magáról. Moszkvában naponta nyolcszázharmincöt ember hal meg, nem is számítva azokat, a kiket hozzátartozói, a vesztegzártól való félelmükben, titokban temetnek el. Az utcákon naponta ötvennél több haldokló fetreng. Arra kérem felségedet, adjon nekem erre a rettenetes időre szabadságot. A fáradt aggastyán meg se várta úrnője enge- delmét: a bátor katona, a ki Kunersdorfnál Nagy Frigyest megverte, a járván}' elől csendes falusi birtokára menekült. Két nappal későbben elterjedt Oroszországban a hir, hogy Ambróziusz moszkvai érseket meggyilkolta a nép, mely nyílt lázadásra készül. Hamarosan kiküldötték teljeshatalmu császári biztosként Orlov Györgyöt, a ki szeptember 26-ikán érkezett Moszkvába. A pestis elfojtására nem kellett sok intézkedést tennie, a betegség rövidesen eltűnt Moszkvából (november utolján már egyetlen pestis eset se fordult elő), a cárnő mégis nagy ovációban részesítette sikeres működéséért. Hacsinában egy márványból készült diadalkapu ma is emlékeztet erre az ünneplésre. Azóta a pestis csak szórványosan jelentkezett Déloroszországban, nevezetesen Odesztában, 1878- ban Asztrakán kormányzóságban kezdett veszedelmes méretet ölteni, de hamar leküzdötték. A börtön neveltjei. A szegedi Csillagbőrtön feltételes szabadságra bocsátott rabjai közül négy tanyai legény jelentkezett az ottani rendőrségnél. Amikor azt kérdezte tőlük dr. Szakáll alka- pitány, hogy mivel foglalkoznak, röviden felelték: — Iparostanoncok. — Miféle mesterséget tanultatok'? — kérdezte az al- kapitány. — Én lakatosságot, — szólt az egyik. — Én egyenruha szabász vagyok, — .mondta a második. A harmadik hetykén vágta ki: — Mázoló vagyok! — Cipész volnék, — kérkedett a negyedik. — Hát ki volt a mesteretek“? — A szegedi Csillagbörtön vezetőitől tanultunk . . . Elmondták, hogy bicskázás miatt mint visszaeső bűnösök lakták a Csillagbörtönt. Ki öt esztendeig, ki négy esztendeig, ki háromig. — No de aztán kitanitottak bennünket mindenfélére : Írni, olvasni, dolgozni. Hej, de keserves tanulás volt, mindig a falak között. No de most legalább tudjuk, mi az a szabadság. Sohse iszuuk többet bort, . . . mert az ital volt az oka mindennek. Az egyik felsóhajtott : — Két év előtt jelentkeztem, hogy németül is szeretnék tanulni. — Németül ? Hát minek egy tanyai legénynek németül tudni ? — Hát mondok, Amerikába szeretnék mönni, mert ha mesterségem van, miért ne használjam ki. Az igazgató ur azt mondta, hogy a börtön nem német tanintézet. De szerencsére összezártak egy újpesti zsebmetszővel, akitől aztán németül tanultam. Ez a zsebmetsző csalt engem Berlinbe, de hát olyan utolsóval nem állok össze. — Hát tud németül beszélni “? Folyékonyan olvasok németül, Írok is valamennyire, sőt meg is tudom magam értetni. — Hát most már kimegy Amerikába'? — Mén a menydörgős menykű. — Hát miért nem megy'? — Hát csak azért nem, mert úgy érzem, itthon jobban fog esni a szárazkenyér, mint Amerikában a fehér kalács
