Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-25 / 38. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 Világos dolog tehát, hogy a jövő ifjúság előkészítésére, nevelésére nem csak áldozatokat kell hoznia a nemzetnek, de alkotmányának, törvényének egyik tengelye kell, hogy legyen az a hatalma, hogy e törvényeknek ellenszegülőjét kényszerítse a kultúra befogadására. Feltétlen, úgynevezett abszolút szabadság nincs a világon. Illetőleg ha van : az már zsarnokság, kiváltság. Jog és kötelesség egymástól el nem választható. Mikor tehát az állam gondoskodik arról, hogy leendő polgárai a kultúrának feltételeit megkapja, ha kell kényszerítő eszközökkel: elsőrangú kötelességét teljesiti. Életét biztosítja. És nem rabszolga törvényekkel biztosítja. Hát a politika? — A magyar delegáció a múlt héten tartotta záró ülését Bécsben. Az uj dele- gácionális ülés Budapesten lesz — tavaszkor. Az országgyűlés általánosságban elfogadta a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslatot. Meglepetés számba ment ez a dolog, mert mindenki erősebb vitát várt. Sőt azt hitték, hogy e törvényjavaslat egyelőre lekerül a napirendről. És az igazságügyminiszter — bukik. Ám, ez a viharos válság — úgy látszik — a részletes vitára marad. Költségvetés hiányában a kormány indemnitást kér a törvény- hozástól, mintegy négy hónapra. A bizottság már tárgyalta a javaslatot. A perrendtartásról szóló részletes vita már megindult a házban — aztán a négy hónapi költségvetési felhatalmazást még karácsony előtt sok más javaslattal együtt letárgyalja. Megrázó intelmek ... És megérkezik minden esztendőben a mi országunk városainak és községeinek számára a szomorú, sőt megrázó intelem. Jön a kegyetlen epidémia. Ragályos betegség. Öli, pusztítja gyermekeinket. Mint a hogyan elérkezik az aratás: úgy jön ő is kaszájával. És belevágja gyermekeink rendjébe. Sőt még serdültebb ifjainkat is tépi a családok, nemzetek fájáról. A bimbó már nem elég neki. Virág kell. Kinyílt rózsákra áhítozik. Az ifjúságra. És mikor ez az öldöklő angyal működik: Rachael siralma hangzik. Megrázó intelem ... a városok és községek számára. Ezt az intelmet pedig legtalálóbban egy hires társadalmi munka után igy formulázhatjuk :j — És ne merészeljen, ne legyen senkinek joga ebben az országban, városokban és a legkisebb faluban egy fűiért is elkölteni fényűzésre. De még másra sem. Mig mulasztásainkat nem pótoljuk. És meg nem cselekszünk mindent, a mit lelkiismeretünk, a higiénia (egészség) követelményei, meg — a józan ész — diktálnak. A művelődés eszközei, tanintézetek palotái, a falusi nagy, hatalmas iskolai épületek — mind-mind hiábavalók, ha nincs egészség. Ha korán elpusztul a jövő generáció. Az egészség, a szülők, a családok raegnyugvó biztonsága ... felér az összes külső fénnyel és benső haladással. Ugyannyira, hogy boldogabb az egészséges koldus-család, mint a nyavalyás, epimedikus királyi ház. A forrás, melyből egész nemzeti életünk erejét meríti, frissen és egészségesen kell hogy buzogjon. B. ■ ■ vasárnap, km an oh Visszavándorló lelkek .. . Irta: Bodnár Gáspár. Szép volt. Nagyon szép volt Annuska. A falu tündér leánya. Ez volt oka, hogy irigyei, rágalmazói támadtak. Árva volt. De még milyen árva. Ez volt szerencsétlensége. Mert elhagyatott, utszéli virágnak nézték, a kit leszakíthat akár ki ember fia. Már gyönyörű húsz éves, csillogó fekete szemű hajadonná fejlődött. A falusi levegő egészséges piros zománccal futotta be arcát. Olyan kecses volt. És fehér maradt a lelke, akár a leesett szűz hó. És mégis bántották. Mégis rágták. Mint rágják a virágot — a körüldongó rovarok. Pedig ő senkit nem bántott. Soha senkinek nem vétett. Mégis bántják-rágják. Gyanúsítják. * * * Mikor aztán már megtelt a kehely ... és elszakadt a türelem húrja, felkiáltott: — El innen! Messze. Nagyon messze. És kiment a temetőbe holdvilágos este. Ráborult szüleinek hantjára. Aztán, mikor elsírta minden könnyeit... sóhajtott. .. — A lelkemet, az ártatlanságomat védjétek — bolyongó utaimon. Azok a sírok mintha megmozdulnának. Mintha beszélnének: — Anna! Mi veled leszünk. Csak te Istennel légy. Az ő oltalma véd meg egyedül. Aztán a leány kifordul a temetőből. Az ország- utra. Nem is búcsúzik a — falutól. Haj! Be nincs is megrázóbb búcsú, mint a bucsutlan bucsuzás. Olyan mélyen érez a szív ilyenkor, hogy szó nincs reája. Indul. Megy. De hova ? Halkan búgnak a táviró póznák. Mélán kong a vasúti jelző harang. Az ő szive annál hangosabban dobog. Ver, akár egy vetélő. És eszébe szökik. Az indulat lázában ég az arca. A nagy benső izgatottságnak pírjában. Kicsat- tanóan piros ajka önmagának beszél. Beszél untalan: — Mi pletyka lesz most a faluban ? A pletykára éhes faluban. Aztán megy...megy. Újra megy. Az erdők mint valami borongós emlékek maradnak el. Jobban és mindég jobban. Egy-egy csillag fut le a magas égről. Szinte bele reszket a leány. De erőt vesz rajta az önuralom. Felemeli szép, magas homlokát. És égíelé tekintve suttog: — Árvák Istene! Védj, segíts, könyörülj ! ... A faluban meg reggel hire kél. — Anna eltűnt! — Tudtuk, hogy elesik. — Ő az. így kellett lenni. Ez sorsa. Erre született. Az asszonyok sopánkodtak. A leányok meg versenyeznek egymással, hogy ki legyen szigorúbb biró. Gőgösebb és irgalmatlanabb.
