Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-03 / 13. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELÓ 1909-ben vasárnap délig borús volt az ég, délután kisütött a nap, hétfőn pedig 22 G. fokra emelkedett a hőmérő és csak egyszer ijesztett reánk az eső, néhány percre. Máskülönben kellemes, szép húsvéti időjárás volt. A fölsoi’olt statisztikai adatok szerint tehát tiz év alatt mindössze kétszer volt szép idő husvét két napján. ■ ■ VASÁRNAP. B B Temetésen. Száll az ének ... Hull a sok köny... A sirt beszentelik... Nefelejcscsel. vadrózsával Ékesített kék koporsót Örökre beteszik... Nehéz hantok tompa hangja Száll alá a völgyre... Yirághimes patakparton Sápadt arcú juhászlegény Ráborul a földre... HOSSZÚ LAJOS. A dob. Az idő szilaj futásában egyre több és több megszokott dolgot tüntet el körünkből. A gyermekkor óta megszokott dolgok közül szinte naponta megszűnik egy-egy. Most a dobosok vannak az elmúlás utján, hogy egy napok múlva kiadandó ren- delet által a múltak emlékei közé kerüljenek. Ki nem ismeri a dobot s vájjon van-e katona- i viselt ember, ki életében legalább is egyszer, nem próbálta meg verni rajta a katonai indulót? A gyermekkor sárkányeresztésével karöltve jár a dobolás is s a gyermek szívesen eldobol még egy deszkadarabon is. Milyen öröm aztán ilyenkor hallani, mikor távolból fölharsan egy igazi katona dobja, s a magas házsorok tompa visszhangja még erősebbé teszi a dob kopogó hangját. Kinnt van ilyenkor három utca gyermeke is a katonák nyomában s fölcsillanó szemekkel, kipirult arccal nézik, mint mozdul egyszerre száz és száz láb a dob egy-egy ütemére. A dobnak tompa pergése szintén lelkesítőén hat a nézőre is s a katonai szellemet emelte a katonában is. Mennyi nagyság, dicsőség, bánat és szomorú- • ság is tapad ehhez a már száműzetéséhez oly közel álló dobhoz. Az újjászervezett hadseregek már eltüntették, mint a múlt századok elavult hagyományát s most nálunk is kisért a megszüntetés eszméje. Már az osztrák honvédségnél nem pereg a dob; a dobos helyét elfoglalta a század második kürtöse. A kürtszó messzebb hallik, élesebb, zengőbb, s egy harcban álló osztagot hamarabb lehet kürtjeire megmozdítani, mint dobszóra. Hol az a dob, mely túl tudja harsogni egy gépfegyver-osztály kattogó zaját? A dob igy eltűnik s az ócskaságok lomtárába kerül. A fegyver fejlődése megadta a kegyelemdöfést neki is ... Hej nem úgy volt régen, mikor még csak elvétve szólt a fegyver halálthozó csöve s a szurony uralta a csatateret! Hányszor pergett diadalmasan a rohamra induló kurucok, honvédek mögött tulhar- sogva a lelkesítő vezényszót: »Szuronyt szegezz! Előre!« Győzelem, lelkesedés, a diadal fölemelő érzése járt nyomában s a ki verte, nem ritkán nagyobb hős volt, mint maga a hadvezér... A pergő dob az erő és lelkesedés forrása volt. Hogy lehetett ezt verni sziláján, mámoros lelkesedéssel! Engel Lipót dobos megittasult saját dobjának rohamra szóló pergésétől s 1809 április 19-én hat aranyat kapott csodás bátorságáért. A hős dobos azonban többre vágyott s már január 20-án San- domier ostrománál ezüst vitézségi érmet kapott. Ezután már nem a dobot verte, hanem az ellenséget. A bar-sur-aubei összecsapásnál, 1814 január 24-én mint őrmester arany vitézségi érmet nyert. Az egyszerű kis biharmegyei dobos elérte a legnagyobb kitüntetést, a mit a legénység közül valaki csak kaphatott ! A dob azonban nemcsak harcra perdült; megszólalt néha temetésen is. Gyászlepellel letakarva, tompán, szívhez szólóan szólt minden katona temetésénél. Katonazene nincs mindenütt, ahol katonaság van, de dobos mindig volt megadni a véglisztessé- get... Most aztán ennek is vége lesz A dob elkerül a katonaságtól s talán a költők birodalmában is gyérebben fog szerepelni. Pedig ezelőtt mily szívesen használták költőink; Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg ... Kiss József »Jehova« cimü költeményében egész drámai erővel meséli el a harmadik fiú történetét: A puskalust nem bírta gyönge válla, — Hát akasztottak dobot a nyakába S dobolva úgy ment csatáról-csatára... A mig egy golyó szivén nem találta. Lehet, hogy a költészet terén még sokáig megmarad a dob. A való életben azonban szomorú szerep marad rá. Falun ugyan még mint figyelmeztető jeladót használni fogják sokáig, sőt a vásári komédiásoknál is alkalmazást fog találni, de valódi működése csak — árveréseknél lesz! Ilyen az élet. A sziveket lelkesíteni, diadalra, győzelemre hevíteni született meg a dob s az átok, kétségbeesés és nyomor hirdetője lesz...! Az uj tél bajai. Es’ván bá’ jajgat, hogy mi lesz a barackkal, ’iszen virágbokrétába szakadt. Lelkem szép virágos barackfáim be megfáztok! Az írnok ur: Mi lesz a barackfával ? Hát az csak barackfa. De mi lesz én velem az ünnepen. Mikor a téli bundámat már zálogba csaptam. Es’ván bá: Hát az Írnok ur azér kivirágzik. írnok nr: Már hogy érti ezt kigyelmed'? Es’ván bá: Az — orra bizonyos kivirágzik a tekintetes urnák. írnok ur: Vagy úgy! Igen, ha Esván bá’ küld egy csobolyó virágtalan — bort.
