Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-23 / 42-43. szám
MAGYAR FÖLDMIYELÖ 3 KARÁCSONY. Szent karácsony éjszakáján. Csukott kézzel imádkozom. Gyönge vagyok. Elmerengtem. Fönn a mennybe’ fölkereslek, Édes anyám, drága lelkem! Te mutattad valamikor, Hogy’ tegyem a kezem’ össze. Te mondottad: gyermekajkam A kis Jézust hogy' köszöntse!... Csukott kézzel imádkozom. Gyönge vagyok; elmerengtem. Tedd össze a kezem’ újra, Édes anyám, drága lelkem ! Budapest. Magyar Bálitit. Jámbor Dániel uram csillaga .. . — Eredeti elbeszélés — Irta: Bodnár Gáspár. Az öreg Jámbor Dániel gazda, a kit a »Aotóc-ak száma szerint bizony nagybirtokosnak is lehetne nevezni — ott áll földjeinek közepén. Talán éppen — a szivében. Mint egykor-hajdan — Mózes a Nebó hegyén — úgy állott ő most egy domb tetején búcsuzóban. Magas, nyúlánk alakja, prófétai ősz szakála, hófehér haja úgy tünteli fel őt igazán, mint a kinek lelke fele már odaát van, a túlsó partokon. Karácsony estéje van. A csillagok reszketve ragyognak az égen. A föld fekete. Mert a Jézuska párnáját még nem bontották ki az angyalok. Pely- hek nem hullanak a magasból a bánatos földre. A gazda mellett van most is hű szolgája, félszázadon át. A Gyuri. A ki körösztül ment az ostoros gyermekek korától a béres gazdaságon át, egész a botos ispánságig. Egészen gazdájának szive dobogásáig. Most is hívta, magával hozta, hogy a földekre ki kívánkozott. Karácsony estéjén. Hogy miért éppen ez estén ? Sose’ tudta. Sose gondolta. ... így állanak a dombtetőn, mikor egy fényes hulló csillag szalad, fut végig az égbolton. Hogy szinte összerezzen a két öreg lélek. — Azt mondják, — szólal meg a gazda — hogy mikor egy csillag a magas égről lehull... a földön mindig egy-egy uj sirhalom domburul. Hiszed-e Gyuri ? — No hát a túlpartról az én csillagom is mosolyog. Integet. Minden keserűség nélkül való derűs mosolyával, sőt életkedvvel mondotta ezt Jámbor gazda. — Búcsúznom kell tehát tőletek drága kedves földeim. Két igaz, tiszta szerelmem volt az életemben. Első, legkorai szerelmem te voltál, drága, édes föld. Aztán következett... a Juliskáé. A feleségemé. Az öreg Gyuri először csak köhögött. De mikor észrevette, hogy öreg gazdájának szeméből nehéz, nagy könycseppek hullanak: ő is kivette hatalmas zsebkendőjét és ugyancsak törölgette hirtelen kitörő indulatának jeleit. Haj, mert szerette is Jámbor gazda a földet. Nem hiába, hogy az volt első szerelme. Az marad utolsónak is. — Nem én szántok itt többé — folytatta János gazda megcsendesedve. Nem én hallgatom szive verését. Nem én lesem a vetés első kiszökkenését. Zöld bársonyodat nem simogatom. Nem én örvendek mikor kalászba borulsz. Nem gyönyörködöm ringó, arany kalásztengeredben. Kedves földeim. Isten veletek! A túlpartról az én csillagom már mosolyog felém. Integet. — Kár, kár, — locscsantja ki végre a szót Gyuri is. Mert már régebben ott nyugtalankodott torkán a beszéd. Csak nem tudott kiszakadni. Most is, hogy nagy nehezen kiszakadt-----me gszólal a falu öreg harangja. Estendére. Karácsony szent estéjére. Az az öreg harang. Még az is olyan érthetően bongja: — Kár ... kár ... kár! A két öreg felemeli nehéz, báránybőr sapkáját Hajadon fővel fordulnak vissza... Jámbor gazda pedig egy utolsó, mélységesen nagy sóhajtással. » * * — Miért teszed ezt uram ? Jámbor gazda uram, hogy búcsúzol. Elszakítod lelkedtől a lelkedet. A földeket. Miért teszed Jámbor nagy fekete szemeit rámereszti hű szolgájára. De úgy érzi, nem mondhat szavakkal mondhatót. — ’Iszen nem bántja senki. Mindennek eljön a maga ideje. Annak rendje és módja szerint. És az öreg Jámbornak lehanyatlik ősz feje. Hófehér szakála csaknem szivéig omlik. Addig egészen . addig a szívig, amely az egyetlen leánya Ilonka uralkodik attól fogva, hogy a ház lelkét... a hű feleségét ... Erzsit elhantolták ... Ilonka a ház királynéja. Tekintete parancs a Jámbor gazda domíniumában, tűzhelyén. Ez a leány uralkodásra született... Igv mondották az emberek. Uralkodott is minden emberen — az apja házánál. De olyan is ez a leány, mint édes anyja. Az arca egészen az. Szemei is az övék. Tüzesek a pillantásai. Tekintetében valami veszedelmes sejtelem borong. Néha azt hinné az ember, hogy ebben a szempillantásban kiesik világa azokból a mély szemgödrökből. Hanem hát a lelke! Az már messze esett az anyjáétól. Az apjáétól is. Milyen csudálatosán más. Nem hiába, hogy prókátorné lelt. Úri asszony. Olyan urnák a felesége.
