Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-06-26 / 25. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 BH VASÁRNAP. gg g una Egész... a királyig. — A »Magyar Föídmivelő« eredeti tárcája. — Irta : Bodnár Gáspár. Ki ne ismerné Vitéz András uramat a mi vá­rosunkban? Nagy idők, nagy események tanúja ő. Marad­ványa annak a dicső honvédségnek, mely szabad­ságunk harcában nevet, koszorút, hálát szerzett. És gloriás hirt — az egész világon. Hej, régen vert gyökeret ez a dicsőség. De még most se száradt ki. Egyes hajtásai itt bújnak elő közöttünk. Mint a tél hava alól a virág... Mert hát bizony Vitéz András uram tarkójára is ráborult az élet telének hava. Alakja meggör­nyedt. De most már vajlágyságu szive olvadóban. Csereg belőle a dicsőséges idők tartalma, de még mennyire csereg. Csakhogy más idők, más emberek jöttének. Nem élünk a háladatosság korszakába. Eszmékkel, régi tettek dicsőségével ma már jól lakni nem le­het. Még a mindennapi kenyér sem szerezhető meg. A régi dicsőség, vitézség sovány tőkévé lett. Kamatja nyomorult. Az éhenhalástól ment meg. Mindenkinek kövéredik a fizetése. Minden tol- rágó tisztes nyugdijat húz. Csak a vitéz, dicső hon­véd koplal. És busán enyészik, mint a magukra ha­gyott árvák. — Koldusoknak is többet adnak szombaton- kint, mint nekem hónaponkint. Vagy talán én is kolduljak. Vitéz András ezt nem teszi. Nem, ezt nem teszi. — Fel, egész a királyig. A királyig. Ott a tró­nusnál csak megértik : mi a dicsőség, mi a vitézség. Ha az a könyörgő ellenség is. Ellenség... volt. De még milyen volt. liyen verseket mond Vitéz András uram. Mi­kor járdalja az aggság, a vénség garádicsait. — Bezzeg, más voltam én, mikor Budavárának lépcsőin kúsztam. Ágyú bömbölések, kartácsok és szuronyok zápora, erdeje közt. Tudja ezt a király. Tudta ezt a császár. Most is tudnia kell. * * * Kocogást hallok ajtómon. — Szabad! Újra kocognak. Hát szabad, kiáltottam türel­metlenül. — Mert hát nagy az én hallásom, uram. A sok ágyú bömbölés. Puskaropogás. No aztán a vénség. Vitéz András uram csoszog szobámba. — Üljön le Vitéz uram. Nagy az én örömöm, hogy hozzám elfáradt. Hogy el is fáradt. — Az én örömöm is nagy. Régen készülök. Mindennap készülök. Sokszor lesem. De még meny­nyire lestem. Sok a baja. nagy a gondja. Olvasom. És úgy mosolygott gömbölyű arca, mint a gyer­meké. Olvasom, kegyetlen türelmetlenséggel várom, hogy olvashassam. A lapokat. Olvasom. — Ennek is örülök. Nagyon örülök, kedves jó bátyám. . , — Úgy szeretnék itt megláthatni valamit, mon­dotta az öreg némi csend után, lassan, nagy titok­zatossággal. — Rendelkezésére állok, bátyám. Az öreg felpattan, mint egy szolgálatban álló katona. — A pennáját, a tollát szeretném látni. Amék- kel írja azokat a sorokat. Én is megmutatom aztáu a kardomat. Hiteles kard. A leghitelesebb. Ellenség vérétől ázott kard. Egyetlen birtokom, amivel buj­dostam, mint a szedett fa, árván maradtam. — Hát csak ez! No de ilyet. Hát itt vannak pennáim, tolláim. És felfedtem az iró asztalomról vagy öt pen­nát és elejébe raktam. — öt penna. Öt kard, amellyel éppen úgy le­het vitézkedni, mint a katona karddal. Még jobban. Nekem is volt három kardom. Egy maradt. Améket legjobban szerettem. Amékkel legjobban vitézkedtem­Az öreg ellágyult. Kövér, gömbölyű könny­cseppek hullottak ráncos, elbarnult arcára. Sujtásos honvéd gérokjának ujjával törölgette megázott ar­culatát. — Hát aztán, melyiket szereti legjobban? — Mindegyiket bátyó. Akár a szülő gyerme­keit. Egyformán. — De mégis, kíváncsiskodott gyermeki naiv- sággal. — Ezt la! — Ezt, kiáltott fel örömittasan. Hát akkor ez­zel fogja öcsém uram megírni az én felség-folya­modásomat. Folyamodásomat. Nyugdijam erányában. Nem kegydij. Nyugdíj. Érti ecsém. Miért, mert hogy nekem a nyugdíjhoz van jogom. És kipakolta a régi, elsárgult írásokat. Mint egy levéltárban meg­vénült levéltárnok. És olyan elsárgult, időtől, kéztől, könytől csipkézett Írásokat. — Ugy-e megírja. Ecsémnek kell megírnia. Más nem tudja. Nem fogja. Nem akarom, hogy más írja. — De bátyám! — Semmi. Semmit se szóljon. Az öreg honvéd­től megtagadhat mindent. De mindent. Ezt nem ta­gadhatja meg. — Talán valamelyik fogós prókátorhoz menjünk. — Egy tapodtat se. A prókátorok is ide kül­döttek. Az öcsém uramhoz. Azok is tudják. Érzik, hogy itt nem csavarás kell. Tiszta az én ügyem, mint a szinarany. Csak meg kell érteni. Azt meg senki nem tudja úgy, mint ecsém. Penna kell ide. Szívhez szóló. Penna, amely szivet fúrjon, szívbe hatoljon. Tekintetemet rámeresztém erre az öreg em­berre. Istenem, milyen a hit. A remény. A suggessió. A legjobb orvosság. Szegénynek, drága kincs. A legjobb orvosság. — Ugy-e megteszi ecsém. — Hát ha már úgy akarja bátyám. — Az Isten áldja meg ecsém. Csak egy óhaj­tásom van. — Micsa’ bátyám. — Hogy avval a pennával írja. — Melyikkel bátyám?

Next

/
Oldalképek
Tartalom