Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-05 / 22. szám
Megjelenik minden vasárnap Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZATMÁR, Arany János-utca 17. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS KIADÓTDLAJDONOS : BODNÁR GÁSPÁR Előfizetési árak: Egész évre ..........................4 korona. Fé l évre................................2 » Ne gyed évre........................1 * ____________f_____________ Me ghalt a nagy mesemondó. I — Mikszáth Kálmán halála (B. «.) A különben is zűrzavaros idők folyásába, mint villám sújtott le a váratlan hir: Mikszáth Kálmán a csak imént nemzetétől ünnepelt nagy iró, talán az egyetlen és legnagyobb nincs többé. Elhunyt, meghalt! Szomorú kongása a harangoknak. Nagy, mérhetlen csapása a sivár időnek. Annak az időnek, annak a harcnak, amit most él a nemzet. Hogy miért is kell elveszítenünk lassan lassan legjobjainkat ? Mert azok hullanak! Hogy miért is kell megvállnunk ettől az élő legnagyobb írótól. Aki még a szinma- gyar talajból sarjadzott. Akinek beszéde írása olyan, mint a csurgatott arany. Tiszta, üde, hamisithatian. Aki még tisztelni tudta e nemzeti erkölcsöket. Aki még vissza tudott nézni a múltba. Akinek még volt nemzeti lelke. Hogy miért is kell őt, talán az ulolsót elveszítenünk! ★ ★ Olvasóinkkal csak a múlt heteken keresztül ismertettük bőségesen a derék, a nagy irót Mikszáth Kálmánt. Ki ne emlékeznék vissza az ő nemes alakjára? Elmondottuk, hogy a nemzet, az egész ország ünnepelni fogja őt negyven éves irói pályájának mesgyéjén. És ünnepelte is! Micsa’ ünnep volt ez! A nemzet közepébe állítottuk nemes alakját. Hogy lássa, üdvözölje, magasztalja király, miniszter, tudós, polgár, mind . . mind. És ő ott állott. Könnyezve, elfogódva rebegte, majd ragyog- tatta köszönő mondását. Hogy majd dicsőségétől sugároztunk, majd szemünket törültük a rezgő könyektől, majd nevető derültségben törtünk ki. A királyi nap lépett úgy látszik még egyszer magas delelőre, hogy ott ragyogjon nemzete felett. Ki hitte volna akkor, csak tegnap, hogy az a nap lemenőben. Tüzet rak a fellegekben, hogy aztán egyszerre alá bukjék a látóhatár tengerébe.... Tegnap azt a turul magyar fejet babér koszorúvá övezte a nemzet . . . ime ma koporsójára omlanak a koszorúk. Tegnap őseinek birtokával ajándékozta meg őt az ország. Ma egy kis birtokot... egy disz sírhelyet kellett juttatni neki... a temetőben. * ★ * Még nem száradtak el a virágok. Ünneplésének virágai. És ő ment 63 évvel vállain kerületébe Máramaros-Szigetre. Mert miért is kellet neki mandátum. Akinek legszebb mandátumát, küldetését maga nemzetünk Geniusa állította ki. Ott meghűlt. - Betegen tért haza. Ágynak dőlt és nem is kelt fel többé. Szélhüdés ölte meg a legnemesebb szivet, mely egy nemzetet, hordozott magában. És melynek, hogy most megszűnt dobogni, végtelen gyászba borította az őt dicsőítő, szerető és ünneplő nemzetét.
