Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-10 / 14. szám
MAGYAR FÖLDM1VELŐ 2 A kis szamosszögi falut tegnap még csak mi ismertük szatmáriak. Távol a nagy világ zajától hangzott benne az ősi zengzésü nyelv, folyt a munka, az élet zajtalanul. Ma már az egész világ előtt szomorú ismerős lett. * * * Megindult a segítő akció, mozgalom is. Ki segíthet már a halál faluján? Iszen láttuk, tudjuk, hogy ez a nép szinmagyar. Szép is, erős is, becsületes, dolgos és szapora. Fajunk, vérünk legjobb kovászával van gyúrva. És csüggedve vesszük észre, hogy nincsenek. Hogy üres a község. Egy egész generációt kapcsolt ki a rettenetes, fojtó tűz. A gene- árcio tavaszát. Szép virágszálakat, szamosszögi magyar leányokat, suder növésű fiatal tölgyeket. Magyar legényeket, az elejét... a legjavát. Még gyermekeket is! Mit kerestek azok a gyermekek ott? A bálban, a táncban? Bizony kérdezzük fájdalmasan. * * * Legjobban segítenének első sorban, ha haza eresztenék a katonaságból az ököritói legényeket. Szükség lenne bizony munkás kezükre. Az öregek gyámolitására. A falu vigasztalására. Talán némileg betöltenék a rettenetes ürességet. Megvigasztalnák a szegény szülőket. Pénzt is gyűjtenek ! Hát jó. ’Iszen mulhatlanul lesznek, maradtak ott árvák, elhagyatottak. Csak az Istenért aztán a pénzt jól vessék el abba a szomorú földbe. Hogy üköritó magyar földjéből nevelődjék egy uj generáció. * * * Keresik-kutatják, ki az oka a rettenetes katasztrófának ? Követelik, hogy bűnhődjék, bűnhődjenek. Kit keresnek? Hol keresik? Talán a közös sírban ? Nem is tudunk mi mást, mint vizsgálatot indítani. Ez mindig és minden szerencsétlen hir után ott van ... a vizsgálat megindul... Szomorú elégtétel. Keserves megnyugtatás. A falut is csak akkor ismerjük, népét is csak akkor becsüljük, mikor a szerencsétlenség beköszönt. Azonkívül nem gondolunk rá! Pedig a vidéken van Magyarország. A falun él a nemzet, a nép. És a városban is... * * * Mi is elküldöttük a halál falujába... szomorú- nevezetes Ököritóba gyászos keretű kis lapunkatHadd tudják meg az életben maradottak, hogy velük sirtunk, éreztünk, szenvedtünk. Hosszú éveken keresztül a magyar falukat védelmezzük, ótalmazzuk. A magyar faluknak Írunk. Az ő javukat-sorsukat munkáljuk — szántjuk. Bizony, hogy szomorú jussunk van a halál falujának sorsában is. MESTER * ♦ * Érdekesnek tartjuk röviden a község történetét ismertetni. Ököritóban a legutóbbi adatok szerint 277 ház van s a lakosok száma 1826. Határa 5223 k. hold. Nevét 1315-ben Ukoritow, 1344-ben Ewkeritho, 1345-ben Vikuryt- how, 1458-ban Okerithyo, Vyikeritho alakban találjuk. 1344-ben I. Lajos király uj adományt ad rá a Kölcseyeknek, a kik már 1352-ben eladják a Domahidyaknak. A helység a Domahidyaké maradt a XV. és XVI. században. 1449-ben királyi uj adomány erősiti meg őket benne. Mellettük 1399ben a Csaholjunk tűnnek fel, akik a felét elfoglalják ; 1423- ban a Báthoryak, 1448-ban a Lónyayak. A XVI. században Ungai Hajós Tamás, a ki 1515-ben, Guthy Ferenc és Imre 1517-benr Suhó Ferenc és Sukán János 1562-ben kapnak benne részeket. 1580-ban zálogban kapja Báthory Miklós és a szinéri uradalomhoz csatolja. 1624-ben kürti Pogány György, 1630-ban Csapy Zsófia és Mozsdósi Imre, 1642-ben Laskay János, 1717-ben Viszocsányi Sándor 1729-ben Jékey Sándor, 1750-ben Nagy Sándor és György kapnak benne részjószágot. A XVIII. században birtokát a báró Barkóczy, Szuhányi, Lukács}', Ilosvay, Kállay, Becsky, Szentmarjai és Mátay családok szerezték meg s ugyanezeké volt a XIX. század közepéig. Most nagyobb birtokuk van itt báró Uray Sándornak, a Kende, Szeőke és Németh családnak. A ref. templom 1804-ben épült már a harmadik helj'en, mert a község a Szamos árvize miatt többször költözött uj helyre. A XVII. század zűrzavarai alatt és a pestis következtében a szájhagyomány szerint úgy elpusztult a helység, hogy a kevés lakosság földkunyhóban húzta meg magát sha háborútól féltek, Mácsára mentek, hol szintén volt verem házuk. A ref egyház urasztali eszközei között van egy szép ezüst pohár 1697-ből, s egy másik aranyozott ezüst pohár 1706-ból, melyet az elpusztult Puszta-Jánosi határában találtak meg. Ökőritó egyike Szatmárvármegye legvirágzóbb községének. Tősgyökeres magyar a lakossága, gazdái javarészt jó módban élnek, kiknek számát a rettenetes szerencsétlenség annyira megtizedelte. A halotti anyakönyv tanúsága szerint 12 év alatt volt annyi halottja a községnek, mint a mennyit most egyszerre temettek el az ököritói sirkertben. A katasztrófa idegrázó eseményeit és lefolyását e helyt nem soroljuk föl, a borzalmak leirása már annyira ismeretes, hogy annak közlését szükségtelennek tartjuk. Hiteles adatok szerint az ököritói bálban 418-an pusztultak el, ebból ököritói 222, vidéki 46, felismerhetlen halottak száma 150, A szatmári közkórházban jelenleg 28, ököritói sebesültet ápolnak. A katasztrófa nyomán megindult segélj'akció napról-napra nagyobb arányokat ölt és túllépve az ország határain a legteljesebb részvétet kelti. Államok és városok, testületek és magánosok egyaránt igyekeztek enyhiteni az özvegyek és árvák vigasztalhatatlan veszteségét és fájdalmát. Széchényi István gróf és a magyar nép. Irta: Bodnár Gáspár. Az ország még alig ocsúdott fel abból a hihetetlen nagy szerencsétlenségből, mely a szamosszögi szinmagyar faluban négyszáz embernek, egy egész generációnak rögtönzött szomorú, nagy temetőt: ma ismét egy másik faluba száll a nemzet emlékezete. Nagy Czenkre zarándokol a nemzet szine-java. Oda megy sírni, remélni, kérni, idézni és erőt meríteni. Ugyan ki lakik ebben a faluban ? Mi erő rejlik s mi nevezetesség, hogy az egész nemzet figyelme odaszegődik, sóhaja odaszáll? Megmondom, magyar népem. Ott nyugszik a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf. Ott porlad az a nagy szív, melybe belefért az egész nemzetnek múltja és jövendője. Belefért vágyódása, öröme és szenvedése egyaránt. Belefért különösen reménysége. Ez a nagy szív ennek előtte éppen ötven esztendővel szűnt meg dobogni, gyászban, végtelen gyászban és megdöbbentésben hagyván ezt a szegény országot, melynek akkoriban el volt temetve szabadsága, alkotmánya édes mindene egyaránt. De hát miért döbbent meg az ország Széchenyinek halálán?
