Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-28 / 12. szám
90 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Itt az öreg hiba, itt az oka a mi elége- gedetlenségünknek. Azért ül ma már a íöldmives ember is lecsüggesztett fővel busán azon az udvaron, melyet apja, vagy nagyapja nagy nélkülözések és takarékosság árán szerzett. Igaz, hogy akkor még nem volt selyem a ládában, legfeljebb egy nagy kendő. Akkor a kakukos óra ketyegését a festett ládáról hallgatta a család. Cserép tányér járta, de volt mit enni belőle. Minden vasárnapra kijutott húslevesre való is. Mennyire megváltozott az idő! Majd gondolkozunk tovább is, hogy hát voltaképpen mindenki oka lenne ennek, csak mi magunk nem? Honnan ered a kedves ibolya ? Ki ne ismerné a tavasznak első hírnökét. A kedves, illatos ibolyát? Hiszen a tél után alig váruk, hogy őt köszönthessük, hogy illatával örvendeztessen. Nem csuda, ha a szép virágról annyi kedves mesét, legendát szőttek időről-időre. így vannak népek, melyek azt tartják, hogy a kemény, mord tél üldözi első megjelenésekor a tavasz királynéját. De hiába üldözi, mert mikor első mosolygásával megjelenik — az ő lábnyomában ibolya fakad, marad a bus földön. Mások szerint az ibolya Ádám, az első ember és az első könynyomában eredt. Mikor az angyal kiűzte Ádámot a paradicsomból... Ádám nagy busán leült, hogy megpihenjen. És ime szemében megcsillan az első köny. Mikor pedig az a köny lehullott — nyomában egy szép ibolya fakadt! Mester. rr Őszinte beszéd. Nap, nap után sürjen hallani ilyenforma panaszokat a köznép ajkáról: — Nehéz az élet sorja! Bajos boldogulni! Egyik ember a másik vesztére törekszik! Szó sincs róla vastag panasz ám ez. Első hallomásra szívünk fenekére markol, de ha józan megfontolás mérőserpenyőjébe teszszük, minden kiviláglik ám, hogy nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Azaz, hogy világos értelmet adjak Írásomnak, azon hibás véleményben leledzenek sokan, mintha siralmas helyzetünket nem maguk, idézték volna elő, hanem a sors üldözné őket, — avagy Uram bocsáss! — megfeledkezett volna róluk a Gondviselés. Hát az ilyen szóbeszéd penészes okoskodás! Mivel pedig sokaktól hallottam már e balgatag vélekedést megpróbálom megperelni. Hogy nem úgy van már mint volt régen s hogy jobb sorsunk is lehetne, azt hiába tagadnám. Nem is erre vonatkozólag akarok szólni ez alkalmatossággal, hanem azon iparkodom, hogy érthetően bebizonyítsam, hogy bajainknak, nyomorúságunknak tenmagunk vagyunk az okozói. Egyik-másik olvasó talán azt fogja erre mondani, hogy. — Nojszen derék lapirónk van nekünk! Fizetünk a lapjáért s ő még szidalmaz, mocskol, mosdat bennünket ország-világ előtt. — Távol legyen tőlem e szándék. Ilyet már csak nem teszek! Ne úgy tekintsd szives olvasó e bizalmas sorokat, mintha én a népet azzal gyalázni akarnám. Tiszta szándékkal, jóakarattal sorolom ám én elő a hibáitokat, nem szemrehányás képen. Nem megszólalás a célom, hanem javítás. Nem azért forgatom én a pennát, hogy fitogtassam magam s cikornyás avagy szeges írással másokat mulattassak, vagy keserítsek, hanem főképen hogy hibáitok elkerülésére serkentve jobbá, boldogabbá tegyelek benneteket. Minek szépítsem a rut valót? Miért ámítsalak benneteket? Gyalázatos hizelkedők szokása az csak. Okos, becsületes ember őszintén, magyarán beszél. Én sem foglak benneteket hashizlaló, Ínycsiklandozó szellemi étkekkel traktálni, hanem jóakaró igazmondással csípős, de üdvös hatású orvosságot öntök szivetek tátongó sebeibe. Nem csodálkozom azon, hogy a nép nem veszi fontolóra komolyan hibáit, hisz a példaszó is azt tartja, hogy a maga hibáit, kiki szívesen rejtegeti és az ócskasorban sem mutogatják a kopott ruhák foltos oldalát. Már csak azért is helyén való dolognak tartom meghányi, megvetni e kis lapban, ki a legfőbb okozója bajainknak. Tegyük csak a szivünkre a kezünket. Vájjon talpuk alá szeghettek volna-e bennünket a hyéna-lelkü uzsorások és részvénytársulatok, ha okos szövetkezéssel idejében útját állotuk volna ennek a kegyetlen munkának? Vájjon a szócsaplár vigécek és a dupla krétával számoló és rósz portékát áruló szatócsok el- hatalmosodbattak volna-e annyira, ha községenkint összeállód volna a nép és önmaga állított volna magának szövetkezés utján keresztény magyar boltokat ? Vájjon nem jobb dolga és sorsa volna az adózó munkásnépnek, ha követválasztáskor nem azokra szavazna, kik pénzért s pálinkáért vásárolják meg becsületét, bizalmát és voksát, hanem olyan tisztes honatyákat küldene az országgyűlésbe, kik igazán szivükön viselik a köznép és a haza sorsát? Vájjon az Ég nem bővebben osztaná-e áldásait, ha vétkeinknek számát szükebbre szabnók s Isten szent nevét nem mocskolnuk óráról-órára undok káromlással ? A Duna—Tisza ölében fekvő délibábos róna nem hozna-e dusabb termést, ha szorgalmasabban s célszerűbben munkálnók kincseket rejtő drága földjét ? Vájjon — különösen igy télviz idején — nem szaporithatnók-e meg tetemesen jövedelmünket azáltal, hogy az idáig garázda módon elfecsérelt drága időt háziipar tanulásra s folytatásra fordítandók? A gondatlan pazarlás, lelkiismeretlen tobzódás, esztelen kártya és sorsjátékok, tunya tespedés, nap-
