Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-26 / 51. szám

412 MAGYAR FÖLDMIVELŐ fegyverben állva, hallgattuk Percei ágyúinak dör­gését Moór felől. Két nap és két éjjel vesztegelt igy az alvidék- ről felhozott négy zászlóalj nyílt táborban a Vér­mezőn. Itt borult ránk Sylveszter éjszakája, a szabad ég alatt, hóban, fagyban, szélviharban. A rendkívüli hideg, mely ez évben uralkodott, ezen az éjszakában érte el fő fokát. E miatt hon- védeink nagy része szolgálatképtelen lett. Kénytelen voltunk néhány órára a közelben levő házakba me­nekülni. hogy megmerevült tagjainkat jeges boroga­tással orvosoljuk. Önfeláldozó házigazdáinknak köszönhetjük, kik családtagjaikkal fennvirrasztva, egész éjjel ápoltak bennünket, — hogy másnap ismét fegyverbe állhat­tunk. De az átélt fagylaló idő utóhatását baj tár­saim nagy része bizonynyal egész életén át meg­sínylette, miként én, ma is lábaimon viselem emlé­keztető bélyegét... A mily kínos, ép oly bosszantó volt a mindin­kább közeledő ágyuszó hallatára ez egy helyben való tétlen várakozásunk. Harmadnapra tehát, az általános zúgolódásra, útnak inditottak bennünket az ágyúzás irányában, Bia felé. Alighogy ide értünk, egy órai ácsorgás után, ismét visszarendeltek Buda alá, :noha a csatazajt már egészen közelről hallottuk. Budán ismét a Vérmezőn álldogáltunk regge­lig. Ekkor, január 4 én a Görgei parancsára, a Du­nán átkelve, Vác felé vettük utunkat. Percei, a Görgei csatlakozását hasztalan várva. Cegléd felé vonult vissza. Itt találta Pestre menő útjában atyámat, önkénteseivel, tudatván vele, hogy Görgei kardcsapás nélkül engedte át Pestet Win- dischgraetznek. E lesújtó hírre atyám Szegedre vezette visssza embereit, kiket aztán a hős Föidváry Sándor pa­rancsnoksága alá helyezett. E csapattal vette be ké­sőbb Föidváry, Percei vezérlete alatt,a hires szent­tamási sáncokat. Vácon Görgei kiadván hírhedt proklamációját, mintegy tizenhatezer főnyi seregével tovább haladt a bányavárosok felé, utóvédül Guyon hadtestét bíz­ván meg, melyhez a 33-ik zászlóaljjal én is tartoztam Január 10.-én érkeztünk Ipolyságra. Itt ért ut< bennünket Csőrics, mintegy huszezernyi osztri hadával. Mig Görgei tovább haladt a rettenthetetlen Guyon pár ezer főnyi hadtestével, hősileg tartotta fel a túlnyomó ellenséget s ezzel folyton csatázva Szántóig vonultunk vissza. Az osztrákok kifáradva a napestig tartó üldö­zésben, s az élelmiszer hiánya miatt deprimáltán, Szántó előtt megállapodtak. Mi pedig háboritlan folytattuk utunkat Harsányig, ahol Görgeit január 11-dike alkonyatán beértük. Néhány órai pihenés után Harsányból gyors menetben haladtunk ismét tovább, rövid megálla­podásokkal, egyfolytában Selmecig. Hadjáratunknak valóságos napóleoni »alpesi útja* volt ez, még pe­dig zord téli kiadásban... Az ide vezető zaklatot és emberfölötti terhes utunkban halottam először a »Kossuth nótát*, mely akkor született meg. A megtörhetlen hazafiui lelke­sedés szülte ezt, mely ezzel akarta kiegészíteni, erős- biteni, fölemelni a zászlóaljak megtizedelt létszámát, a honvédség lelki erejét, mintegy ellensúlyozására ama fekete-sárga csőrü madárseregnek, mely vég­veszedelmét, már-már elpusztulását károgta a csüg- gedetlen magyar haderőnek. Egész nap a magas hóval borított meredek hegyeken és erdőségeken törve utat zászlóaljammal, estefelé már nagyon ki voltunk merülve s az állo- xmás még mindig messze volt... Fáradt testünk, a lábunkhoz tapadt hóval, csaknem megbirhatlan suly- lyal nehezedett reánk. De megállnunk nem volt szabad. Taktikai, mint egészségi szempontok egyaránt tiltották ezt. A dermesztő hidegben lépten-nyomon az ősszeroskadás, a teljes kimerülés veszélye fe­nyegetett. Soraink közt bandukolt e válságos utunkban Sárközi elmaradhatatlan cigány-zenekara is, melyet a dúsgazdag Inkey Kázmér őrnagy, az egész had­járat folyamára szerződtetett zászlóaljunkhoz. Ezek, hadi fölszerelés nélkül, csupán hangszereikkel ter­helten, szívós természetükkel könnyebben bírhatták a gyaloglást; de azért ők is gémberedten, nagy li­hegve tolták maguk előtt a csikorgó hideget. Nyo­masztó törtetésünk közepeit rájuk rival Gosztonyi József századosom: »No fiuk, hol a virtus? Hát be­fagyott a nóta? Sárközi, lelket a hegedűbe, meg mibelénk is!... Rajta! Zendilsetek rá a javából!« A java nóta bizony most dermedve volt. De azért párját ritkító zenekarunk neki fanyalodott. A cigányzenészek nyomott hangulatát, elkeseredését festette a hangszereikre került s a helyzethez illő mélabus dal: »Jegenyefa tetejében, Száll a holló feketében ...« stb. Ennek a dallamára rögtönözte mindjárt út­közben, egyik költői lelkületű honvédtársunk az örökéletü, történelmi nevezetességű szöveget: »Kossuth Lajos azt üzente, Hogy kevés a regimentje ... Ha mégegyszer azt üzeni: Mindnyájunknak el kell menni I...« Nosza, nekünk se kellett több! A zene, a dal, a Kossuth-név fölhevítette, át- meg átjárta egész valónkat. Egyik csoport a másik után vette át a dalt... S néhány száz lépés nyomán már az egész hadosztály zengte a nagy hóviharban lelkesedve, fáradhatlanul és gyorsított lépésben a csodatevő dalt, refrénjével, hogy: »Mindnyájunknak el kell menni!« a célra, a diadalra, a hazáért és szabad­ságért !... Mint egy nagy bucsujárás, e nótával vonultunk be jégpáncélosan Selmecre, az egész város lakos­ságát felvillanyozva, mely páratlan szívességgel jött elénk, borovicskát és meleg italokat osztva szét honvédeink között. A dal szerzői már rég elnémultak. De a »nótájok« tovább él örök, mint a honszeretet és a szabadságvágy ! • Kgressy Ákos

Next

/
Oldalképek
Tartalom