Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-05 / 48. szám
384 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A KANDALLÓNÁL. Szép -Ä-xarxlssL. — Eredeti regényünk. — Irta : Bodnár Gáspár. 3 II. A hegy oldalon, egy kis bányász házban — minden fel van fordulva. Hófehér párnák duzzadoznak a nyoszolyán. Ruhadarabok szanaszét. Edények, poharak a szoba szegletében. Hja! Három nap múlva lesz az esküvő. A legszebb bányász leány esküvője. Arankának, a fenyvesek és források tündérének menyegzője. Éppen most próbálta fel menyasszonyi ruháját Aranka. Egyszerű, cicomázatlan menyasszonyi ruha. De azért királynő lakik benne. Nem hiába nevezik a bányászlegények »liliom termetüknek. Járása olyan, mint a liliom hajlása, mint a levél lengése. S most, az az őszinte, kedves mosoly az arcán. Soha ilyen mosolyt! Mintha harmatból való lenne. Vagy talán napfényből van szőve. Olyan játszi, olyan ártatlanul csintalan. — Édes apám uram, édes apám — cseng a leány szava - hát meg se nézi menyasszony leányát? Az öreg bányász szótlanul ül egy szegeletben. Az aggság hava ráhullott már fejére. Régen letette a ioncát, kalapácsot, csákányt. A nyugalom óráit éli. Hátralevő életének még néhány lépcsőjét járdalja. Nehéz, téli köd borul lelkére. Pedig az ő lelke még fiatalos volt — eddig. Most egyszerre belemarkolt valami — abból a sejtelmes jövendőből, a múlandóságnak ama fájó érzéséből... ami az ember gondolatát a vég felé huzza. — Ne szomorkodjék édes apám. Itt marad Tini néni mellette. Hűségesen, önfeláldozóan akár édes anyjok. Nem is kellett egyéb, csak ez a szó — Édes anyjok!... Egy kis ideig nézte a leánya gyönyörű arcát, ábrázatát. Mintha Istenben boldogult felesége vonásait keresné rajta. Miközben egy pár csepp köny gördül ki szeméből és végig folytak arcán, ősz hamvas szakálán. Szőrös keze fejével letörli. Majd halotti sápadság boritá most egyszerre az öregnek nagy, óvál arcát. Talán e percben egyszerre rezzent, futott végig lelkén mind az az érzés, gondolat, emlék, sejtelem, múlt, jelen és jövendő, amit külön- külön is elég lenne átgondolni. — Ha jó anyád élne! Ha az édes látna. Akkor tudatában van ártatlanságának és uralkodik az embereken — Mondja, ki bánt engemet? Az öreg bányász szinte összegörnyedt. Szinte remegett. Alig tudta ajkain kiejteni — A rossz emberek! — Hát vannak rossz emberek is édes apám ? Én azt hittem nincsenek. — Mindig voltak és lesznek édes jányom. — Hát kinek vétettem én? Soha senkinek. Szeretem felebarátaimat. A hitem parancsolja. Hát kinek vétettem én? Más leány talán fuldokló zokogásban tör ki. Talán boldogtalanságában átkot szór az emberek ellen. Aranka nyugodt, csendes maradt, mint a tó, melynek lágy hullámain szellő játszadozik. (Folytatjuk.) ií je v i: s * üar kü! Elmehetek-e magával ? Győrött történt országos vásár alkalmával ezelőtt legalább 40 évvel. Bizonyos ügyvéd meglát egy földmivest, a ki ostorral kezében egyik külvárosi korcsma előtt állott. — Hová való, atyafi ? — Tényőre való vagyok. — Nekem dolgom van ott. Nem mehetnék el magával ? — Igenis eljöhet a tekintetes ur. — Hát mikor induljunk ? — Én miattam akár félóra múlva; addig megebédelek ebbep a korcsmában. — No jól van — feleié az ügyvéd, — Itt van egy forint borravaló. Egyék, igyék a mint kedve tartja; egy óra múlva itt leszek. Az ügyvéd csakugyan megjelent egy óra múlva s e szavakkal fordult a jóllakott atyafihoz: — No most már indulhatunk. Az atyafi csakugyan fölkel, fögja ostorát, megindul és jókedvűen kiballag a kapun. Az ügyvéd meglepődve kérdezi; — Hát mikor fog be ? Hová akar még menni ? — Hát, tekintetes ur, én bizony nem fogok be, nem is foghatok be. — Nem ? Miért nem '? Hisz ostor van a kezében. — Igaz — hangzott a válasz — hogy ostor van a kezemben, de ezzel nem lovakat, hanem malacokat hajtottam a vásárra. Aztán tekintetes ur csak azt kérdezte tőlem : Elmehetek-e magával? Erre a kérdésre pedig egyenes magyar ember létemre nem felelhettem egyebet, mint azt, hogy igenis eljöhet velem a tekintetes ur. Tyű! Mióta a világ fonnál, ügyvédet még nem szedtek igy rá! A meny kő üsse meg keedet. A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA. — nem bántanának... Szinte megijedt az öreg, hogy ezeket a szavakat kimondotta. Szinte megbánta. Visszaszerette volna szívni, oda a lélek mélységébe, a lélek titkos bányájába. A leány királyné módjára emeli fel szép fejét — Ki bánthat engem, édes apám? És oda állott az apja elé. Mint olyan lény, akinek lelkiismerete nyugodt éá hatalmas. Mint aki Többen reklamálják a lapot. Mások egyes számokat kívánnak. Vannak, akik késtek a megrendeléssel. Ezeknek bizony egy kis türelemmel kell lenniök. Sok példány a postán vész el. Nem a Szatmárin, mert itt rend van. A vonatok késése is zavart csinál. De fóleg, hogy némely utalvány olyan olvashatlan, mintha csak azt akarná kijelenteni a kegyes megrendelő : »Éti megtanultam Írni, önök tanuljanak meg olvasni.« Többen nem Írnak megyét, gondolván, ott a világ közepe. Aztán a postán az utolsó postát is követelik. De hisszük, hogy most már rendben van. Arra is kérjük olvasóinkat : bár mit Írnak, küldenek, kérnek, szíveskedjenek a citnszalag számát megírni. Ezzel a mi munkánkat nagyon megkönnyítik MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.