Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-25 / 29. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ 22 7 más körülmények közt nem is gondoltuk volna. Most megteszi, feltalálja, mert szereti apai házát, ragaszkodik a tűzhelyhez ... Egy földmives ház már-már pusztuló-félben volt. A gazda, a helyett, hogy kitartóbb ^munkával igyekezett volna segíteni magán keservesen sóhajtozott és versenyt sirt a fehérnépséggel. Haza jött aztán a katona-fia a király szolgálatából, a hol sok mindent tapasztalt, látott, gyakorolt. A szülők keserves panaszszal fogadták és csak megvest sírva panaszkodtak, hogy már csak egy kis földecske maradt meg. — Édes apám, szólott a fiú, a sírással nem sokra megyünk, vagy tán teljesen elpusztulunk. Úgy emlékszem, hogy ez a föld pompás anyag, melyért a szomszéd város fazekasai jó pénzt adnának. Ott a hol én jártam, az ilyen földet keresve keresik. Egy egy rakodásért 4—8 forintot is fizettek. Az apa fájdalmában is nagyot nevetett a fiú mondásán. De a fiú nem nyugodott. Mert ott akart tovább élni az apai házban, ragaszkodott az ősi telekhez, melyen még nagyapját is ismerte. Nem nyugodt tehát, hanem be vitt egy kis láda földet a városba, a fazekasoknak. Es mi történt? A föld csakugyan kitűnőnek bizonyult s a gazda nemsokára letörlesztette adósságát. A mint ezt ez a gazda az agyaggal tette, megpróbálhatják azt mások homokkal, kővel és fával vagy száz más dologgal. Magammal is történt egy eset. Éppen ide illik, hát elmondom. Sokunknak, messzebb vidéken lakóknak van egy kis szőlő, gyümölcstelepünk egy hires bortermő helyen. És nekünk a kereskedésben kellett beszereznünk drága pénzen a hernyó-szedő rudakat, kapa — ásó nyeleket, egyszóval az ily fajta szerszámokat. Pedig az erdő ott volt a nép orra előtt. Kérdem egyszer a vincelléremtől, hogy és mikép megy sorsa? — Hát igy «nyitáskor» (szőlőnyitás) már csak indul valahogyan, de bizony téli időben kopik az állunk. — Hát abból az erdőből nem lehetne becsületes utón ilyen rúd, meg nyél féléknek valót szerezni ? És odamutattam a drága pénzen vett fanemükre. — De bizony igen, felelt az én emberem. — Hát a jó Isten szerelméért, szólottám szem- rehányólag, hát kendtek a téli időben nem tudnának ilyen szerszámokat faragni. Hát engedi, hogy a birtokosok a városból cepeljék ki a bolti és méregdrága szerszámokat? Nagyot nézett az én emberem. És a következő tavaszon már nagy készlete volt az ilyenfélékből a jó embernek. Az ő földmives háza télen egész műhelylyé alakult át. A birtokosok örömmel látták aztán, hogy messze vidékre veszik és viszik a szépen kidolgozott fanemüket. És azóta más földmives házakban is folyik a munka. No lám hát igy kellene minden földmives házban gondolkodni és különösen tenni. A mire a földnépét nagyban segíteni fogja, ha szívósan ragaszkodik a házhoz, melyben él. Mester. VASÁRNAP Aratáskor. Nagy tüzet rakott már az égen szent János, Arangat simogat itt lenn a kalászhoz. Felszakadt tövéből a gyöngyszemü élet, Takarás-idő van: a gabona érett. . . Megmozdul a falu; költözik a tagra, Az udvarnak, háznak Isten a lakatja. Eleven a mező, reng a kalásztenger — A reménynyel hátán partra vágy az ember... Csillog még a harmat, nyári éjnek gyöngye: Ráveiődik a nap pillája a földre. A kévekötelet kihányják dalolva — Férfi s fehérnépnek kezdődik a dolga... Megpendíti a kasza, rendre dűl az élet. Serényen kötözik a hízóit kévéket. Térdre áll egy kéve, mintha hálát adna — 0 tartja a többit, ő leszen a gazda ... Négy-négy kéve hajtja rá fejét keresztbe, Hogy gondot viseljen az aranyszemekre. Felül van a jegyző, biró, rektor, kántor, Könyökölve rajtuk ül a pap, mint pásztor... Kész az első kereszt, utána a másik... Fogy a kalásztenger a feneke látszik... Fenekéből magva újra feltör égnek'. Hogy feljebb emelje szép hazám a néped — Az emberiséget... Kató. Bíróság elé vitték a falu legkedvesebb, legszebb leányát, Katót. Úgy beszélték esténkint a kapukban, hogy nagy a vétke a viruló, szép és kedves tizenhétéves leánynak. Össze-össze jöttek a fehérnépek és sugdostak Katóról, aki bezáratta magát a testvéréért a nedves, hideg börtönbe, amelybe soha sem jut be a napsugár és amelyben soha sincsen éltető meleg. Bíróság elé vitték Katót. Szegényes, de tiszta tarka ruhában állott ott a biró előtt. Hanem a szegényes ruhában is szép volt Kató és kedves. Mikor kora hajnalban kocsira ültették, hogy bevigyék a városba a törvény elé, oda csoportosult a fél falu. Meg-meg simogatták gyönyörű szőke haját, össze-vissza csókolták hamvas szép arcát és bizony sokan meg is könnyezték. Ki tudja, mikor eresztik vissza Katót ? Kató pedig mosolygott. Azt mondotta, hogy ne féltsék őt, ha el is tart egy-két hétig, még vissza fog kerülni a kis fehér házikóba a testvére mellé és szeretni fogják úgy, mint azelőtt. Hát bizony elvitték Katót a bíróság elé. Egyszerű tarka ruhában állott ott, lesütve búzavirág kék szemeit s csak néha-néha vetette fel lágyan arra a szigorú öreg urra, aki olyan nagyon vallatta. — Ugv-e lányom, kezdette a biró, nem tagadod a tettedet, beismered a bűnödet ?
