Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-06 / 22. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 171 •doiják, bőgj- a beteg nincs* tisztába vele. Hát miért bántsuk 9 Igen ám, de ha a betegség okát" nem fedjük fel — nehéz a gyógyulás. Nehéz a belátás. Nehéz — az okulás.. Ezért nem is gondolnak a maguk hibájával, gyarlóságával és bűneikkel — a kereskedő "urak. Hanem mindig máshol keresik a bünbakkot, a betegség, az elgyengülés, a tekintélyhiány okait. Hiszen csak a törvényszéki rovatokat kell végig nézni. Csak a hamis bukások statisztikáját kell egybevetni. Azt, ami nyilvános, ami tudva van. Hát még ha a titkos bukások, kiegyezések is ismeretesek lennének. Baj, hiba, bűn mindenütt van. De ma már a magyar kereskedelemben alig elviselhető módon szaporodtak el e jelenségek. Fájdalom, mindezekért a tisztes kereskedelem bűnhődik. Elismerjük, hogy az ország, nemzet kárára. De hát maga a tisztes elem miért nem áll talpára1? Miért azonosítja magát minduntalan, még az uzsoráskodó szatócsokkal is. Miért teszi magáévá azokat a dolgokat, miket kebeléből irgalmatlanul ki kellene dobnia ? Majd rátérünk! A finn parlament száz éves jubileuma. — Finnország néhány nappal ezelőlt ülte meg népképviseletének 100 éves jubileumát. Az első finn országgyűlés 1809 márciusának végén ült össze Borgóban és ezen a napon I. Sándor cár, aki Finnországot Oroszországhoz csatolta, ünnepélyes esküt tett a finn alkotmányra. A 1000 éves jubileum emlékére Borgóban leleplezték I. Sándor cár emlékszobrát, amelyet a finn hazafiak pénzén állitottak fel. VASÁRNAP Egy orvos megfigyelése a kalábriai földrengésről. E. Calendoli dr. nápolyi orvos az elsők egyike volt azok között, kik a kalábriai katasztrófa helyszínére siettek, hogy ott segítsenek. Megfigyeléseit egy francia orvosi szaklap ekképpen Írja le: Az az expedíció, melyet Nápoly városa szervezett s melyhez Calendoli dr. is csatlakozott, a messzinai kikötőbe való érkezéskor a legnagyobb nyomorúsággal találta magát szemben. Még rosszabb volt a helyzet a partraszáláskor. A nápolyi expedíció személyzete azonnal hét csoportra oszlott, a mely maga közt felosztotta a munkát; mindegyik csoport munkásai azonnal az orvoshoz vitték azokat az embereket, a kiket meg tudtak menteni. A legtöbb sebesült nem tudott járni; a romok közt talált matrácokon hozták őket. Sokat közülök csak a puszta földre lehetett fektetni, itt azután begöngyölődztek a Nápolvból hozott takarókba. Az orvos csak egy dologra törekedett: hogy mennél gyorsabbán dolgozzon és olyan állapotba hozza őket, hogy megbirják a Nápolyba szállítást. E sebesültek azonban siralmas állapotban voltak. Két nap óta nem ettek és nem ittak, két nap óta semmi sem védte őket a hidegtől meg az esőtől. Az első nap lázas munkája késő éjjelig tartott. Fáklyák és hadihajók ivlámpái szolgáltatták a világosságot. A bekötözött sebesülteket az olasz meg az orosz hadihajókra kellett szállítani, éjjel azonban több száz ember nem találhatott helyet. Éjjeli hajlékot kellett tehát keresni. Számos sebesültet elhelyeztek az épen maradt halcsarnok fedett kolon- nádja alatt. Meg voltak védve áz esőtől, de nem a hidegtől s többen közülök még az éjjel meghaltak. A következő napokban a mentés mindjobban szerveződött, de mindjobban megkevesbedett a megmentettek száma is. A hajóraszállitás is mind gyorsabban ment. A segítőt lesújtotta az az érzés, mennyire elégtelenek a segítségre rendelkezésre álló eszközök azok számához képest, a kik még a romok alatt várják megmentésüket. Már közel jutottak egy élve eltemetetthez, de a nehéz munka után másnapra kellett a mentést halasztani. Megmondták ezt a szerencsétlennek, másnap azonban a romhalmaz magasabb volt és mentésről már szó sem lehetett. A mi a sérüléseket illeti, a melyeket észlelni lehetett, egy körülmény figyelemreméltónak látszik: aránylag nagyon kevés volt a csonttörés (kevesebb tiz százaléknál). A legtöbb esetben zuzódást, zúzott sebet lehetett látni. Beigazodott ez később Nápolyban is, a hová a sebesülteket szállították. Balendoli látta valamennyi csonttörést, beleértve a koponyacsontokat meg a csigolyákat is. A leggyakoribb volt a combcsont törése. Nagyoii sok volt az agyvelőrázkódás. Számos sebesült arcára a rettegés kifejezése ült ki, a mely sehogy sem akart eltűnni. Egyikmásik ugylátszik nem is emlékezett a katasztrófára. Ez embereknél a hatás olyan erős volt, hogy mint- egy agyonsujtotta az ideg-középpontokat. Csak pár szóval, egy szótaggah vagy egy mozdulattal feleltek a kérdésre. A rettenetes szerencsétlenség náluk igy nyilvánult meg. Megszűnt bennük mindennemű szeretet, arról beszéltek, hogy családjukban meghall- tak tiz-tizenöten, szüleik, feleségük, gyermekük, testvéreik meghaltak. Elmondták ezt a legközömbösebb módon, a sajnálkozás, panasz egy szava nélkül, mintha az a dolog már húsz év előtt esett volna meg. Egyesek, a kiknek idegrendszere jobban ellenállt, roppant izgatottak voltak, mozgolódtak, kiabáltak, káromkodtak, minden pillanatban kenyeret meg vizet követeltek, a szóra nem hallgattak. A mikor igy hirtelenül és váratlanul minden rombadült, ők úgy maradtak, mint a földből gyökerestől hirtelen kitépett növény. A vad természettel szemben ők is megint vadak lettek. A mikor a következő napokban valami nyugalomféle kezdett helyreállni, meg lehetett figyelni azt a morális befolyást, a melyet a helybeli legtiszteltebb egyéniségek a tömegre gyakoroltak. Azok után, a miket a megmenekültek beszélnek, alig képzelhetni el, hogy mi lehetett a katasztrófa pillanatában. Az ember, ha csak rágondol, beleszédül. A földrengés úgyszólván mindenkit az ágyban lepett meg. Az irtózatos dübörgés csak fokozta a rémületet. Nemsokára a rengések olyan erősek lettek, hogy a házak ingadoztak és össze- dültek, maguk alá temetve a benlakókat. Sokan menekültek a sötétségben, a sötétséget fokozta az a rengeteg portömeg, a melyet a házak bedülése
