Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 17. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 131 csőt, mely minden honpolgárnak ki tudja nyitni a legelrejtettebb komót-fiókját is. A bevallása, kivetése, behajtása körül annyi és oly költséges huza-vona esik hivatalból s az adófizető konok fizetéskertelése révén, hogy a »járulék« sokszor fölözi magát az alapilletőséget. De mindenféle adók közt legkeservesebb, mert a legtöbb kisbirtoku, kiskeresetű magyar embert érinti s mert a magyar ember legfőbb életszentségéhez, földanyánkhoz kapcsolódik: a földadó. Itt se maga az adó mennyisége a fájdalmas és felháborító, hanem az arányos megosztás. Látja, tudja azt a magyar nép, mert hiszen az újságok, a szocilista vándorpróféták el nem mulasztanák afelől sokszor és célzatosan felvilágosítani: hogy a földfizetés »arányosítása« az élet gyakorlatában a nép becsapása. A magyar földmives mindazonáltal az ily felháborító tanulság dacára sem válik eszeveszett földosztóvá. Sokkal többre becsüli magát a földet, semhogy belé ne nyugodnék annak akái mai birtok- megosztásába is, föltéve, hahogy nincs előtte elzárva a lehelőség egy-egy törpebirtok megszerzésére. Az eljárás, a földeknek minőségi osztályzása s az itt hagyományosan érvényesült kataszteri huncutságok, becsapások, vesztegetésekből eredő visszaélések serege, amelynek megsokasult terheit immár évtizedek óta nemzedék után nemzedék bizony béketűréssel cipeli. A meglévő katasztrális adó-alap, berendezés hibái, gyarlóságai és hiányai folytán előállott, az ország számos részében nép-elégületlenség végre a Wekerle-kormányt arra a hazafias, gazdasági és szociális szempontból egyaránt üdvösséges lépésre kényszeritette, melynek látható eredményekép mostszervezi a pénzügyminisztérium a kataszteri kiigazítási munkálatainak hivatalos személyzetét, mely nagyfontosságu működését a legközelebbi időpontban tényleg meg is kezdi. Fontolóra vesszük, hogy nem generális reformról, csak égetőbb foltozgatásról van szó. Öt esztendő és 20 miiló korona áll e célra a pénzügyi kormány rendelkezésére. Időben is, pénzben is csekélység a nagy nemzeti érdekhez mérten. De mivel ez uj törvény megadja a jogot, lehetőséget minden községnek, mint erkölcsi testületnek vagy együvé állott 20 érdekeltnek, hogy a régi hibák ellen felszólaljon, kiigazítást követeljen; ott, ahol a falu népe vagy maga elég értelmes, vagy van egy derék jegyzője, jóravaló papja, senki se panaszolhatja jogosan ezután, hogy a közteher viselésének földadóban kifejezett rátájában sérelmet szenved s nincs módja az ellen orvoslást keresni és — reméljük az uj kataszterről, hogy jobb lesz az elődjénél — találni is. Vilmos császár gyermekkorából. Vilmos császár gyermekkorában nagyon irtózott a — fürdőtől; ha csak szerét tehette, mindig keresett valami rügyetü, hogy megmeneküljön ettől a reá nézve kellemetlen mulatságtól. Ha máskép nem tehetett, álkor a palota tágas kertjében iparkodott elrejtőzni; nagy öröme telt ilyenkor az őrszem tisztelgésében. Egy reggel is sikerült neki kiszöknie a fürdőszobából és sietve menekült a kert gondozott utjain. Ekkor történt, hogy az őrtálló gránátos katona nem vette észre a kis főherceget és ez ok miatt nem tisztelgett a fegyverével. A kis Vilmos sértődve panaszolta el atyjának, hogy a katona elmulasztotta a tisztelgést. A császár maga is megütközött eleinte ezen a mulasztáson, majd vigasztalni akarván fiát, ölébe kapta s vizsgálgatni kezdte tetőtől talpig. — Kedves fiam, — szólt szeliden a császár — az a katona csak kötelességét teljesítette akkor, amikor neked nem tisztelgett. — Hogyan, papa — Hát úgy, hogy az őrnek nem szabad tisztelegni az olyan főherceg előtt, aki még nem mosakodott meg. Ezeket mondván, többet nem is szólt a kis Vilmoshoz, hanem továbbb dolgozott. A lecke azonban használt, mert ettől a naptól kezdve a kis Vilmos szemhunyoritás nélkül tűrte a fürdőt. Babona... Betakarította gabonáját a tanyai földes gazda. Minthogy azonban bár szűk évben és fiának a katonáskodás alóli kiváltásáért tetemes adósságot csinált: tudván, hogy gabonáját, a hitelezők sürgetése folytán rövid idő alatt el kell adnia, nem a verembe, henem szép, tágas padlásra tette azt. Történt, hogy egy tyúkja fölrepült a nádas háztetőre és ott, mint ez néha történni szokott, a kakaséhoz hasonló kukorékulást hallatott. Amint ezt felesége észrevette, megrémülve futott be férjéhez s mondá: — Jézus Mária! nagy szerencsétlenség fog érni bennünket, a kendermagos tyuk kukorékol a háztetőn! (A természetnek ezen játékát sokan úgy magyarázzák, hogy a rossz szellemek megbabonázták őket.) Erre a gazda a szerencsétlenséget elhárítandó, fogja puskáját s mondá: — Majd megtanítom én azt a tyúkot. Kimegy, célbaveszi s ledurrantja a háztetőről. Az asszony a tyúkot elássa, (mert hát abból a babona szerint, még enni sem szabad,) azután egész nyugodtsággal, hogy már most nincs okuk félni a szerencsétlenségtől, bemegy a házba és dolga után lát. Azonban rövid idő múlva künn ismét lármát hall, — kifut, — s látja, hogy a ház lángba van borulva. Az égő puskafojtástól meggyűlt a nádtető s hirtelen, borzasztó ropogással harapódzva odább a tűz, a padláson levő gabonával együtt mindenök odaégett! A gazda, hogy legalább annyi életet megmentsen a mennyivel kitelelhet, fölrohant a padlásra; hanem a láng szemébe csapódott s igy mindkét szemevilágától megfosztotta. A boldogtalan asszony később, mikor keservesen siránkozék, még akkor is istentelen babonájával töprenkedve, hagosan kiáltá: — Nem megmondtam-e, hogy nagy szerencsétlenség ér bennünket, mert a tyuk kukorékolt! ? Mintha bizony nem éppen babonaságuk volt volna oka e nagy szerencsétlenségnek! Adjátok kézről-kézre ami újságunkatI
