Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-10-25 / 42. szám

/

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

331

Erre és ezért szövetkezzünk! kiáltotta vég- től-végig az országban. Miként egykor a hét vezér szövetkezeit, hogy vérrel, karddal szerzi és tartja meg ezt a hazát: úgy most a nép milliója szövetkezzék, hogy békés eszközökkel, a szeretet fegyverével tartja meg ezt a földet, ezt az országot, ezt a népet — magyarnak.

És nem ő hajolt-e le e célból a néphez. Felemelte, magához emelte a magyar népet...

Ezért értette meg őt a nép milliója. És mert megértette, meg is szerette. Már pedig, akit a magyar nép megszeret — meg van az szeretve.

Csak nézni kellett ezt a népet annál a szobornál, melyet a napokban adtak át a nemzetnek. Csak bámulni lehetett ennek a népnek hűségét, háláját, lelke-lelkének megindi- tóan fönséges megnyilatkozását.

Hát az ilyen nép nem hálátlan nép. Az ilyen nemzet nem hálátlan nemzet.

És gróf Károlyi Sándor emlékezete, hatásának csudás volta tanítja meg jól, de jól a mi nagy arainkat, mágnásainkat, főárainkat arra:

— Hogy bizony ez a nép még ma is hálás tud ám lenni. Szeretni, hódolni is tud. És pedig önként, parancsszó nélkül. Mert ő nem ismer más hálát, más hódolatot, csak az ilyet. A természetest, az igazat.

Az ilyen hála pedig ott fakad, ahol a főurak kötelességtudása, áldozatkészsége, munkája, a hivatásnak szent felfogása hódítja meg a népet.

VASÁRNAP ÜDÉLITTAíf.

Beszélgetnek a faluban.

Irta: Linder Ernő.

Már jó alkonyat felé járt az idő. Dombfalura ráborult a csendesség. Az utolsó szekérverte por is leült és az ablakok pirostarka függönyei mögül egymásután lopózott ki a pislogó lámpák és mécsesek halavány fénye és szűrődött bele a lassan előbuvó hold világába. A szél fütyölve, a fák remegve temették a nyarat, a múltat, az életet.

Beljebb, a széltől védettebb helyen, a templom mögött, a mesterék háza előtt láthatni csak embert. A kisbiró gyújt épen a pipájára; csendes' meghitt beszélgetésben van a harangozóval. Az előbbi a pádon ül, a másik meg szemben vele egy öreg fatuskón, nekitámasztva hátát az eperfának! Szünetelve beszélgettek, szavaikat széjjel szedi a szél, nem hallatszik messzire.

— Miért ül oda komám? — kezdi a kisbiró, nagyokat szippantva a szutyákoló pipából.

— Mert nem szeretem a komótos helyet; no meg hát mert beszélgetnénk is.

— Igaz a — feleli rá a kisbiró.

Aztán elhallgatnak, elgondolkodnak. A harangozó az öregebbik, az tovább tud hallgatni, a kisbiró hangja töri meg újra a csendet:

— Mit gondol komám, megéri a reggelt?

— Alig hiszem, — feleli rá amaz.

— Pedig kár érte.

— Kár.

— Jóravaló ember volt.

— Az.

— Szegény asszony özvegységre jut, a gyerek meg árvaságra. Pedig emlékszik rá komám, váltig mondogatták neki, beteg ember, ne menjen hozzá. Mégis hozzáment.

— Ha szerette, — mondotta rá az öreg harangozó és szinte megijedt a maga szavaitól. Az eszébe jutott valami és a sötétben egy könnyet morzsolt szét a szemében. Félt a kisbirótól, hogy meglátja, szeretett volna hamarosan mondani valamit, hogy másfelé terelje gondolatait, de nem tudott. Behunyta a szemeit és elmerengett a múltban, a maga fájdalmán, a maga módja szerint.

Ember ő is, szive van neki is. És a villámgyorsasággal képről-képre ugráló gondolatok fájdalmat loptak a szivébe. A fiatalságát látta, boldogságát, az ő beteg mennyasszonyát, akit a halál ragadott el tőle. Öreg szivében megőrizte az emlékét és ha a gondolatok felelevenítették a múltat, a régi fájdalommal, titokban hullatta értök könnyeit.

— Talán bizony elaludt komám?! — kiáltott rá a kisbiró.

— Nem, nem. Csak úgy elbóbiskoltam, — felelte rá az öreg zavartan, mintha szégyenkeznie kellett volna miatta.

— Isten tudja, milyen ember lesz az uj mester. Lesz-e olyan erős, szép hangja, mint ennek volt? Aztán a gyerekek szeretik-e majd úgy, mint a hogy ezt szerették ? Régen volt annyi iskolás, mint ennek a keze alatt. De hogy ilyen fiatalon meghal, pedig még messze van az ötven esztendőtől.

— Ejnye komám, de korán temet kend, — mondotta indulatosan a harangozó.

— Hát akibe már csak hálni jár a lélek, nem él az sokáig. Meghal... utána meg gyün egy másik.

— Ejnye de csúnya, hiábavaló beszéd ez a kend szájából. Hiszen kend is meghalhat, ha az Isten úgy akarja, még előbb, mint a szegény mester urunk Aztán hogy esnék kendnek az a vigasztalás, hogy" meghalhat bátran, van még a faluban kisbirónak való ember.

— Igaz a’, — jegyezte meg a kisbiró a harangozó korholó szavaira, — de hát botlik az ember nyelve, olyan az, ‘mint a kivert jószág, szeret a tilosba járni.

— Ha nincs gazdája. De azért van esze az embernek, hogy előbb meggondolja azt, amit a nyelvére vesz. Kend is hivatalos ember, hát az ilyet tudnia kéne. Ha fehérnép járatja el a száját, hát azt még nem csodálom, mert annak mindig mozog a nyelve, az esze meg csak olykor-olykor.

A harangozó pirongató szavaira már nem tudott mit felelni a kisbiró. Magában igaznak találta, amiket mondott, azért jónak látta a hallgatást. Később, amikor elfeledte már a pirongatást, újra kezte.