Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-09-20 / 37. szám
292 MAGYAR FÖLDMIVELÖ a kitóduló füst a lépcsőt már elárasztotta, maradjon mindenki a lakásban, melynek a lépcsőre nyíló ajtaja hasonlóképpen beteendő. 4. A ki füstön keresztül megkísérli a menekülést, az ne a szájon, hanem az orrán keresztül vegyen lélekzetet és lehajolva iparkodjék kifelé. VASÄBNAP délután A földműves. J. H. Rosny után szabadon : Mester. Zúgott a malom. A gazdák, akik őrleni vittek, karajba ültek és édes-szivesen beszélgettek. — Az én szüleim, szólott egy napbarnított arcú, jómóddal hírnévben álló gazda... hirtelen haltak meg... kolera járás alkalmával. Egy kis házikó, földek, lanka és szőlő maradt utánuk. A ládáitokban is maradt egy nehány száz forint. Árvákká lettünk. Adósságunk nem volt. De szüléink sem. Egy-két rokon aztán megérkezett hozzánk a messze vidékről. A gazdagság hire hozta őket hozzánk. Mikor aztán megtudták, hogy mi maradt, kicsinyéivé mondották: — Csak ennyi 1 Ezért nem érdemes még köhögni sem. És tanácsot tartottak, mi történjék velünk? Ezek a derék emberek meg elhatározták, hogy kiadnak „tartásra“, kosztba, nevelésbe. Idegenekhez. — Mer’ hát mindnyájunknak meg van a maga terhe, mondotta Kolozsvári bátyám. Aztán kinevezték a gyámot. Bátyámat. A gyámunk már intézkedett is, hogy hova menjünk „tartásba“, ami kedves, feledhetlen házunkat, ingatlanainkat pedig szintén kiadják tartásba, az az — bérbe. * * * A húgom, meg az öcsém nagyon kicsinyek voltak ahhoz, hogy megértsék, mit tesz az, mikor a gyermekeket, árvákat „tartásba“ adják. De azért sejtelemmel szivükben látták az én, a legnagyobbik fiú bus ábrázatát, szomorúságát. Én éreztem legjobban, mit teszen a szülőházat, tulajdon fészkünket elhagyni. Szülőket veszteni, árván maradni és a családi tűzhelyről kihurcoltatni. Mikor aztán az elhatározás, a hurcolkodás már bekövetkezett volna és bátyánk útra készüle, én rettenetes zokogásra fakadtam. A kis Pepi, meg Gyuszi szintén rákezdették. így zokogtunk együtt. Egyszer csak odajött egy földmives, akinek ásó és csákány volt a vállán. Széles, szőrös arcú, idősebb ember volt. Tiszta, gyöngéd szeme azonban igazán derült, gyermeki lélekre mutatott. Feltűnt neki ami nagy bánatunk. Hát bejött a kis kapun, hogy megtudja az okát. Nem volt nehéz megtudnia. Pár perc elég volt, hogy tisztában legyen ami szomorú helyzetünkkel. Nagyon megindult rajta. Elnézegetett bennünket gyöngéd szemeivel és fejcsóválva mondotta: — Gyönyörű gyermekek! Vétek volna tartásba küldeni őket. Ott elzüllődhettek. Megnézte aztán ami kedves kis házunkat. A nagy, üres, kopár kertet és elhatározólag biccentett fejével. — Hej, hej 1 Csak ember kellene ide. Aki ért a földhöz. Jobb lenne, mint tartásba menni. Ezt a gyönyörű nagy kerti földet meg szipolyozó, zsirsajtoló árendásnak adni. Aztán gondolataiba merült. Kifüstölvén gondolatait, letette az ásót, csákányt és elment, hogy találkozzék gyámunkkal. Tudtam, hogy ez a jó ember töri fejét valamiben. Úgy is volt. Jöttek felénk gyámommal és ilyen beszélgetést folytattak: — Hát nem mennek tartásba. Mert akadt ember, akinek nem adott az Isten gyermeket. Aztán akadt olyan ember, aki ért a földhöz, szőlőhöz, gazdálkodáshoz. Aki magam vagyok, személyesen. Bátyám a vállait vonogatta. De minket végtelen nagy öröm fogott el. Végre megegyeztek gyámommal. Másnap aztán elkezdett a földmives ember dol- gzzni — a kertben, a földeken. Oda költözött a zsellér házból — mihozzánk. És igaza volt. Értett a földekhez. Micsoda termő föld lett csakhamar ami nagy, szép kertünkből. Egész halom főzeléket, gyümölcsöt, burgonyát termelt a következő tavasszal. Mindenki kereste, vette. Ami házunkat ugyanis kibérelte sok időre. Aztán meg a földünk és kertünk melletti földeket is kibérelte. Bennünket nagyon jól tartott. Öcsémet elküldötte a kollégiumba tanulni, engem meg ráfogott a gazdálkodásra. És úgy viselkedett velünk szembe, mintha adósunk volna, mintha szolgálni tartoznék nekünk. Úgy szeretett minket, hogy édesapánk sem szerethetett volna jobban. De mi is őt. Múlt az idő. Öcsém orvosnövendék lett, az az doktornak készült. El is készült. Elérkezett a doktorrá avatás. Erre a napra titokban felment a fővárosba. És elbújt az egyetem folyosóján, hogy megláthassa öcsémet. De nem bujt el olyan jól, hogy öcsém meg ne lássa, találja. Sietett is hozzá. Öcsém megölelte, megcsókolta. Aztán odafordult társaihoz, tanáraihoz az öcsém és igy szólt: — Mi lett volna belőlünk e jó ember nélkül. És elmondotta, ami szomorú, de jóra fordult történetünket. A társak és tanárok körülvették. Le a kalappal uraim, szólott egy öreg tanár. Én is emberré lettem. Nagy gazdaságunk, széles, nagy munkakörünk lett. Az öregek boldogan adták férjhez húgomat is. Én vettem át aztán a gazdaságot. Jutott mindnyájunknak bőségesen. Most már a hant alatt pihennek — az öregek. Oda temettük szüléink mellé. Ott nyugodjanak. Ott aludjanak. Ott várják a feltámadást. A gazdag erszényében sok pénz lehet... de nagyobb kincs van sokszor a földmives aranyos, jó szivében. Növényi tej. Egy japán folyóirat olyan tejről tesz említést, mely növényből készül. A szójababot ugyanis először vízben megpuhitják, aztán szitán keresztülnyomkodják, a szitán átcsurgott anyaghoz kevés cukrot és foszforsavas káliumot kevernek és addig főzik, mig tejsürüségüvé lesz. Ennek a növényi tejnek a színe egészen olyan, mint a tehéntejé, ize is alig különbözik tóle, igen tápláló és olcsó, éppen azért a japán háziasszonyok igen szívesen használják főzésre.
