Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-09-06 / 35. szám
276 MAGYAR FÖLDMIVELŐ zött eme hiúság mentöl előbb kielégülést nyerjen. Szép a'pirospozsgás, pufók baba; de hány gyereknek rontotta már meg egészségét az, hogy nem etetik, hanem egyenesen tömik? És ugyanezt teszik a gyermek szellemével is. Régi szép idők meséje az már, hogy gyorsan tanuló, úgynevezett okos gyermekből kiváló szellemi képességű ember lesz. Az élet mást mutat. A gyermek testi és szellemi nevelésének titka abban rejlik, hogy szinte megérezzük azt a természetes menetet, melyen gyermekünk egyéni fejlődése haladhat. A mi képesség benne van, azt körültekintően, bölcsen és a legmérsékeltebb módon fejlesszük ; ilyen elvek szemmel tartásával magától, természetes utón fejlődik benne mindaz, amit erőltetéssel csak elsenyvesztünk. Ne terheljük túl agyvelejét. Hiszen élete kezdetén az a csöpp agyvelő a körülötte levő személyek, tárgyak és életjelenségek akkora tömegét raktározza el, hogy csak kárára lehet, ha ebben a munkájában segítés ürügye alatt megzavarjuk. Ne halmozzuk el játékszerrel, ne duruzsoljunk valami szót addig a fülébe, mig szegény — akarva nem akarva — eltanulja; nincs erre semmi szükség. Ne idomítsuk. Várjuk meg mindennek a sorát. A roko- konok, ismerősök, jó barátok herce-hurcája, zaja, lármája se tesz jót a gyereknek, ha egy-két játékot vagy jószokást el is tanul. Hiszen lehet, hogy ilyen módon igen kedves, igen okos lesz a gyerekünk, de az is bizonyos, hogy ezt az okosságot az idegesség árán szerezte meg. VASÁRNAP DÉLUTÁN Királyi herceg és nemzeti költő. Irta: Bodnár Gáspár. Voltál-e már a fővárosban, szives olvasóm ? Nem ? Akkor nem érezted azt a kimondhatlan érzést, amit a magyar ember szive érez, mikor a hömpölygő Duna partján, a pesti oldalon megáll. Szembe velem Ős Buda vára, fényes királyi palotájával, tornyaival, a szent Gellért és a többi hegyeivel. Alatta a megfékezett, gyönyörű partjával összeszoritott nagy folyam, melyről a költő oly szépen mondja, hogy talán hazám könye vagy te nagy folyó ? Hátán hordozza a nagy hajókat és röpülnek hullámain a fürge, kacérkodó csavargőzösök. Jobban nézve a közel távolban a Duna kellő szivében integet feléd a folyam gyöngye: szűz szent Margit szigete. Ez a csudás, elragadóan szépséges sziget, mely előtt a tengeren túlról ide érkezett idegen meghatva áll meg és melyért milliókat Ígért már a nagy tőkék sanda szeme. S mely egy darab, ami ezeréves történetünkből, azért övezi tisztelet, kegyelet minden igaz magyar szive részéről. Én a minap voltam ott. A múltak rejtelmével lelkemben bolyongtam óriási, ősi fái között. S mikor megállottám a romok előtt, mely a középkor misztikus, félhomályos idejéből még fenn maradt, mintha csak előttem állott volna az Árpádházi fejedelmi leány, szűz szent Margit alakja, lendületes, gyönyörű termetével, ragyogó szemeivel. Az a fejedelmi kisasszony, aki levetette királyi palástját, hogy felöltse a fátyolt, a szegénység és lemondás alázatos ruháját. Hogy Isten rabja lehessen, miután kiszabadítja magát a világ, a királyi dicsőség és hiúság rabságából. Mintha hallottam volna a szent énekeket, melyek a templom boltivei alatt felhangzanak, az imádságot, az apácák ajkairól. Aztán elmentem a sziget szép tölgyfáihoz. Leültem árnyékukba. Azokhoz a tölgyekhez, ahol üldögélt Arany János, ami Aranyunk, ami időnk költője. „A tölgyek alatt szeretek pihenni“, — énekelte egy pár évtizeddel csak ennek előtte. Igen, e tölgyek alatt epekedett, ábrándozott Arany. Álmaiban itt szőtte Rozgonyi Piroska szerelmét Toldi Miklósért. Itt irta legszebb költeményeinek egy némelyikét már fáradtan, betegen: küzdve a kórral, bajjal. Estenden vagy csendes időben ide tért gyakorta. Mert fejedelmi tulajdonosa, (Palatínus József) a szigetnek — szívesen ajánlotta fel üdülőhelyül a Duna gyöngyét az agg költőnek. Herceg és költő barátságban, lelki rokonságban, magyar érzésben csakhamar összeforrnak. József főherceg, az öregebbik, a magyarok bálványa gyakran felkeresi a költőt a tölgyek alatt. Lelke ihletét és epe- dését érti és érzi, talán úgy, mint egy magyar ember sem. S mikor József főherceg, az öregebbik megtér őseihez... a fiatal, apja fia veszi át helyét... Aki gyermek, ifjú korában, mint tanítvány jár az agg költő múzsájához, hallgatja és beszél vele a nagy költővel, aki költeménye soraiban megörökíti „a nagy nádor“ „nagy fiát“, a tündérsziget urát. * * * Mikor mondom nem rég’ a tündérszigeten jártam, és ott ültem gyarló bámulója a nagy költő hatalmas alkotásainak; sejtelmem sem volt, miről fognak nemsokára suttogni, beszélni ezek a tölgyek. A hömpölygő Dunának, az ősi romoknak, az uj kis templomnak, a járó-kelő népsokadalomnak ... az egész nemzetnek. Halljátok, olvassátok miről? Cserébe most a sziget mai ura, József főherceg, szobrot állít Arany Jánosnak ama csöndes, költői elmerengésre oly alkalmas tölgyek között, amely tölgyek alatt a lantos, a költő pihenni szokott... Tanúm reá két barátom, kikkel együtt e tölgy előtt emlékezettel állottunk meg, hogy akkor semmit sem sejtve, semmit sem tudva igy szóltam: — A nemzet, mi magyarok hálátlanok vagyunk. Ezt a helyet nem szabad igy elhagyni. Ezren és ezren mennek el a tölgyek előtt és nem is sejtik, hogy itt üldögélt, itt pihent és lelkének búcsúzó leáldozásá- ban itt epekedett Magyarország egyik legnagyobb költője. Ezt a helyet emlékkel kellene megörökíteni. Lehet, hogy százan és százan ugyanezt gondolták, ugyanezt mondották. De én hangosan szólottám, még írni is szándékoztam róla ... És ime mily meglepetés. Az egész ország szive fog most megrezdülni' a híradásra, hogy József királyi hercegben ez a kegyelet sugalta gondolat meg- fogamzott. Az ő nagy lelke is úgy találta, hogy ez a hely emléket követel, kér — tőle, aki vele, a nagy költővel lelki barátságban volt — és van. Mert ma is leghívebb olvasója, bámulója. Neki és családjának. Gyermekeinek egyaránt. Sőt Arany költeményeit idegennyelvre is lefordítják és úgy küldik el a hercegi rokonoknak, hogy olvassátok és bámuljátok: