Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-04-26 / 16. szám
124 MAGYAR FÖLDMIVELÓ VASÁRNAP DÉLUTÁN Esztendőben egyszer esik Szent György nap... A Szent György nap sem az ma már, ami volt. Ennek a napnak is — mint sok másnak — elveszett a zománca, költészete. Hogy is volt csak régen ott a Tiszamentén? Szent György nap előestéjén, kint a tanyán, a legeltető nagy pusztákon, hosszasan megszólalt a juhászok tilinkója, a gulyások dudája, a kanászok marhaszarvból való kürtje s mindehhez a nagy taktust a csikósok pányvás-ostordurrogása adta. Ez jelentette a nagy nap, Szent György napja beköszöntél. Mert nagy nap vala az, a pásztor-ember, a béres s általán a gazdasági cselédség szerződési napja. A tanyasorokon megmozdult a világ. A béres, a szolga, a kocsis, a bojtár s általában azok, akik más gazdához szerződtek vagy másnap szerződnek, kászolódtak a nagy hurcolkodásra. A tulipános ládák mind mind megnyilának s megrakva az évi szerzeménynyel, a szekérderékba kerültek. Ilyenkor a régi gazda vitte el az uj gazdához a cselédembert. így vala ez már a tavalyi kontraktusban is. Hejh, de ez a hurcolkodás nem ment olyan könnyen, mint gondolná az ember. A béres kimene a fűre s ott bucsuzkodék a négy fehér ökörtől, amelyet jóformán ő nevelt s nagy, hosszú időkig ő viselé gondját. Azok olyan busán néztek rá nagy ökörszemükkel, mintha panaszolnák: — Miért hagysz Estók minket árvaságra ? S Estók mintha megértette volna. A máskor kemény ember szemébe köny szökött, mit hogy meg ne lásson senki a világon, hirtelen kitörlé az inge ujjá- val. A János, a kocsis lent az istállóban a lovaktól búcsúzott : — Isten hozzád Csárdás! Isten hozzád Ráró ! Az okos állatok szinte busán nyerítettek, a kis csikó meg odament Jánoshoz s annak érdes kezét nyalta, csókolgatta. — Eredj az ördögbe ! — mondja a zord ember — a pipája szárát a jobbik zápfogáról a bal zápra vágva — még tán megrikatnál ?! A bojtár bürgéinek tilinkolta el itt az utolsó nótáját, de a fehér cselédeknek sem vala mostanság szinméz ez a világ. A béresné, kocsisné mindegyre azt a fehér jércét, azt a kendermagost, azt a tomkakakast, a büszke gúnarat, pelyhedző libákat, turbékoló kis galambjószágot siratta: — Ki gondol majd vélük úgy, mint mi törődtünk? Aztán, hogy meglátták, hát ráborulának a gazdaasszonyra, meg eladó lányra. Most már ezeket rikatták : — El ne feledjenek azért, hogy elmegyünk — kérték szép tisztességtudással! A gazdának is komor ráncok képződének homlokán, amint a tornácban pipájából szívta a finánc nem szagolta szüzdohányt. Az járt a fejében : — Hogyan boldogulok az uj cselédséggel? Hát a Palkónak, az ostoros gyereknek is nagy vala buja. Neki is menni kell a szüleivel, már mint béresékkel. Senkihez nem szólna mostanság. A nagy, csintalan pajkosság elhallgatott benne. Leül a buza- veremnek túlsó oldalára, ott nem akadnak rá. Kötözködnek véle. Csak a tanyai öt kutya vesz tudomást róla. Ezek körben körül ülik s ugv figyelik a bus fizognomiáját. Néha-néha oszt’ össze is néznek, minthogyha kérdenék egymástól: — Mi az öreg baja lehet ennek a kölyöknek, hogy most nem vág oldalba bennünket az ostorfájával ? Palkó nem hederit rájuk, hanem elgondolja, hogy többé nem szedi le ott a szarkafészket a jegenyefáról s nem olt eszik többé lebbencslevest fakanállal a nagy cseréptálból. Ez a gondolat szivét keseríti s a nyakát félre-félre rántja. Az anyja észreveszi s nem állja szó nélkül: — Talán te rísz Palkó? — Brü ... hü... hü 1 — tör ki az érzelem a gyerek leikéből. — Rívok hát, mert mind az öt kutya engem néz, hogy el mék’ az oromi határból 1 S jön a késő este s lassan beleballag a tavaszi éjbe. A cselédházakban, a pásztorházakban sokáig beszélnek a múltról s jövendő időkről: — Jobb lesz e mint itt volt? Ott künt a szabadban, a fellegek felett kigyull miriádja a csillagvilágnak. A hold is billeg-ballag a fellegek mögött, de senki sem alszik. Hallgatják a juhászok egyik tanyasorról másikra még mindig hűvös szellő szárnyon átrezgő furulya nótáját. A régi szép nótát: Elszegődtem Tarnócára bojtárnak, Jó legelője van ott a birkának. Fizetésem húsz forint tíz karajcár, Megél abból egy bojtár. A gazdámmal leszek majd egy kenyéren, Szent György napkor jönnek értem szekéren : Fölteszem a tulipántos ládámat, Furulyámat, dudámat. * A tanyán korán kél a reggel, de még korábban hasad meg a hajnal. Nos ha valamikor, hát Szent Györgykor korán kell. Még a nap legelső, gyöngéden melegítő, kicsillant sugára nem is kezdi csókolgatni az almafa kinyílott harmatos virágát, már hosszú kocsisorok indulónak be a város felé. A kocsikon a gazdák, a hires nép, juhásznép, cselédség. Aki föl nem férne már egy-egy szekérre, hát amott az utszélen gyalogszerrel baktat. Mert nincsen földi embernek hatalma, aki ezen a szent napon otthon tartaná a cselédbeli embert. Akár elszegődött, akár nem, megmaradt a régi gazdánál, ma a városban kell lenni. A zsebében a pénzbeli bére s ez valahogy ott meg ne penészedjék. Az embernek, asszonynak sok most a vásárolni valója s erre munkaidő nap már késő őszig alig-alig telik. Meg hát — ki tagadná — más is huzza őket, kivált a fiatalját. Ahogy beérnek a nagy, lombos utcán, amelyen már emeletes házak és nagy oszlopokon világitó lámpák is szint’ mutatkoznak; hát minden korcsmában vígan muzsikálnak. Itt a trombitások, amott tamburások, odébb a cigányok. Megdobban a lelke a lánynak, legénynek, de még a béresnek, juhásznak, meg az asszonyának is gyorsabb szivedobogása : — Ezen az egy napon most mind nekünk húzzák, fujdogálják. Nekünk is, nemcsak a gazdáknak! Megállnak a lovak s megszűnik a szekerek zörgése. Az emberek, asszonyok, legények, leányok itt vagy
