Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-03-31 / 13. szám
100 MAGYAR FÖLDMIVELÓ illetőleg megszüntetésére, személyesen vagy háznépének, cselédjeinek munkájával, szekereinek, vizi járműveinek, avagy az oltalom szempontjából szükséges egyéb eszközeinek, nemkülönben hámos lovainak, vagy vonómarháinak ideiglenesen a hatóság rendelkezése alá bocsátása által közreműködjék, amennyiben abban alapos okok által nem gátolta- tott: száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel, aki pedig ezen esetekben másokat a segítéstől visszatart vagy lebeszél: 8 napig terjedhető elzárással és 400 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Megtörténhetik, hogy valaki csupán gondatlanság által okoz vizáradást, ha ezáltal másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik, a büntetés egy évig terjedhető fogház és ezer forintig terjedhető pénz- büntetés, ha pedig ez által halál okoztatott: öt évig terjedhető fogház. | H-CTS^T-ÉT | ***»>’***&>'«*-»'^ Az ifjúság és a tavasz. Irta: Bodnár Gáspár. Hajdantan, réges-régen a kikelő, ékeskedésre nyíló tavasz elküldötte szószólóját, a lágyan szálló szellőt az ifjúsághoz. Az emberiség ifjaihoz, akik hogy éppen gyermekek voltak nem rég... És szállt fakadó berkeken keresztül a tavaszi szellő, hogy elvigye üzenetét a kikelő, rügyfakasztó tavasznak. — Ifjúság, emberiség fakadó virágai, a tavasztól hoztam nektek üzenetet. — Beszélj — mondotta az ifjúság szószólója, ki már a férfikor határmesgvéjén állott. Beszélj, mi örömmel meghallgatunk. — Szeretettel üdvözöl benneteket a kelő, ébredő tavasz. Fogadjátok el testvéri jobbját. Hiszen úgy együvé tartoztok. Reménnyel vagytok eltelve mindketten. Erőtől, élettől duzzadozlok. Virágot hoztok és örömöket az emberek számára. Legyetek testvérek. — Jól mondod, helyesen beszélsz oh szellő, a tavasz kedves hirelője. Csak egy a ki\lömbség köztünk. Az ifjúság és tavasz közt — szólott elszomorodva, világfájdalmas hangon az ifjúság szószólója. — Miért lettél olyan szomorú, oh ifjú, kérdezte kimondhatlau részvéttel a tavasz hirelője — a szellő. És mi lenne az a nagy különbség? — Oh szellő, bár látom, hogy mély részvéttel vagy irányunkban, azt én neked el nem mondhatom. Azt csak a tavasznak magának tudnám elmondani. Visszaszáll a szellő az üzenő tavaszhoz és mindent elbeszél... amit hallott... A tavasz pedig nyomban útnak indul. Lépése nyomán mindenütt bimbó, kelő virág fakad... játszi napsugarak, madárdalol, üdvözlik itt is, ott is. Megérkezik. Találkozik az emberiség ifjúságával. — Miért nem fogadjátok el testvéri jobbomat, szól azonnal a tavasz. Hiszen nem tagadhatjátok meg, hogy mindenben hasonlók vagyunk... — Mindenben — válaszol az ifjúság szószólója. Még abban is, hogy a korai fagy mindkettőnknek tönkreteheti díszét, virágát. Mindkettőnknek örülnek az emberek, sokat várnak tőlünk... — Ugy-e bár és ti mégis idegenkedtek. — Nem, nem. Csak eszünkbe szökik, hogy ti mégis boldogabbak vagytok mint mi ? — Hogyan? — Ti elmúltok. És aztán reátok borul az öreg tél páncélja. De csakhamar megrázkódik az öreg föld. Ledobja bilincseit.,, és ti újra és újra... esz- tendőnkint feltámadtok. És megint virultok. Ujfent ifjak vagytok. Virág hinti be utaitokat, szellő csip- desi tűzre arcotokat. — És ti? — Mi? Ha mi egyszer ifjak lenni megszűnünk, számunkra több tavasz nem virul. A ti ákácfátok kétszer is nyitik... nekünk csak egy nyitásunk, egy tavaszunk van — az is elvirul és mihamar. Mondotta az ifjúság szószólója és szemében a múlandóság könye rezgett... — Nincs igazad, szárazd fel csillogó könycsep- pedet oh ifjú. Titeket az Isten jobban szeret, mint minket. Igaz, hogy ifjuságtok elszáll, mint a füst, mint a pára. Reátok borul hamar az élet gondja, a tisztes öregség után megtértek a föld ölébe, hol rajtatok borong a rideg enyészet. De eljő az idő... mikor a sírok is lerázzák a bilincseket... a föld megnyílik és ti feltámadtok... az örök tavaszra, a halhatatlanság örök életére. Oh ez nem átkos sors, ez boldog megnyugvás. De mi mi? Mi elmúlunk. Napja Isten haragjának véget vet a világnak. És itt e földön nem lesz több tavasz... nem bizony. Szólt a tavasz és homlokon csókolta az ifjút. Aztán sebesen szállt... mert már intett felé ... a nyár. A legszebb virágszál. Sebestyén Márton házában nagy a húsvéti öröm. Az őszülni kezdő gazda s gondos életepárja arcáról teljes megelégedés sugárzik le. A húsvéti örömöt csak fokozta az, hogy a család legkisebb leánya, a tizenhetedik évet taposó Erzsiké, az ünnepre önállóan, maga sütötte a kalácsot. A szoba közepén a nagy diófa asztal megrakva kalácscsal és főtt sonkával, várja az érkező vendégeket. A frissen sült kalács pompás illata újra és újra étvágyra serkenti a falatozókat. így van ez itt minden husvétkor. A vendégeket szívesen, pompásan látják el. De nemcsak ünnepnapon akad látogátója Sebestyén Márton házának, hanem máskor is, majdnem mindennap. Ami nem is csoda, hiszen takaros, dolgos, szépen viruló, rózsabimbóhoz hasonló eladó leány van a családban. Mig az öregek mosolygó tekintettel mérik végig a húsvéti ételekkel dúsan megterhelt asztalt, s ünnepi hangulatot öltve, beszélgetnek, addig Erzsiké alig észrevehetően tűnik egyik szobából a másikba. Arcának kipirult rózsái nagy nyugtalanságot árulnak el. Magában tűnődve, ki tudja hányszor ismétlé már e szavakat:
