Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-03-24 / 12. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÓ 92 felhívjuk lapunk olvasóit, a legegyszerűbb embereket is, szóljanak hozzá a kérdéshez. Ne tartsa őket vissza az, hogy nem értenek a fogalmazás mesteri voltához. írják le a gondolataikat, úgy ahogyan tudják, majd mi kisimítjuk és közöljük. íme tehát lapunkat szívesen engedjük e nagy és mély szociális kérdés megvitatására. A fent jelzett cikkből közöljük a következőket. * * * A kisbérleti rendszernek nálunk egy balhit a legnagyobb akadálya. A földbirtokos azt hiszi, hogy a kisgazda, az úgynevezett parasztbérlő, kizsarolja, tönkreteszi a földet. Eleinte nagyobb bért fizet érte, mint más, aztán, ha kiélte a talajt: odébb áll s csak leszállított bér mellett akad uj vállalkozó. A tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja. Két jellemző példával igazolom. Pestmegyében két nagy puszta mintegy száz esztendő óta kis részletekben van bérbeadva parasztgazdáknak. Az egyik Pót- haraszt, mely Nagy-Kőrös város tulajdona. A birtoktesteket tiz esztendőnkint nyilvános árverésen adják bérbe a legtöbbet Ígérőnek. Az egész terület — ha jól tudom — tizennyolcezer hold. A másik birtok Koháry-Szent-Lőrinc, a Kóburg hercegi majorátushoz tartozik. Ezt hat évi időre adják bérbe. Területe tizennégyezernégyszáz hold. Mindkét birtoknál az a tapasztalás, hogy minden megújuló bérletidőben a haszonbér emelkedik. A tulajdonos többet kap, mint amennyit az előző hat, illetőleg tiz esztendő előtt kapott. Már pedig ez nem lehetne igy, ha a bérlő kizsarolta volna a földet. Nem is zsarolja ki. Saját érdeke, hogy ne tegye. Mert mikor bérlete letelik, ő azt meg akarja s igen kevés kivétellel meg is újítja. A már egyszer birt földet nem ereszti ki keze közül. S tekintetbe véve, hogy a bérleti idő leteltével szabad a vásár, akadhat más, aki többet igér, szinte csodálatos, hogy mily kicsi e két birtokon a migráció. Mindkét helyen vannak egyes tanyák, melyeket már harmadik nemzedékben bir bérben ugyanaz a család. Az állandóságot épp ez a tanya biztosítja. Minkét birtokon tanyai gazdálkodás folyik. A bérlőnek joga van saját költségére gazdasági épületeket s lakóházat építenie, ami az ő tulajdona lesz. Mikor bérleti ideje lejár, elhordatja vagy az uj bérlő megváltja. Ez kedvező helyzetbe hozza a régi bérlőt más ajánlattevővel szemben. Neki meglővén már az épületei, több bért adhat a földért, mint más, akinek ezeket az épületeket meg kell váltania vagy uj épületeket kell építenie. Konkurrensek természetesen akadnak mindig, akik rálicitálnak, mert hisz a földéhség általános természetünk, de a győztes majdnem kivétel nélkül — vagy legalább is igen ritka kivétellel — a régi bérlő marad. Az ő sorsa tehát éppen nem bizonytalan, a tulajdonos pedig minden megújuló bérleti időben nagyobb jövedelemhez jut. Az ő javára esik az a többlet, amely a föld értékének természetes növekedése következtében áll elő, holott pedig ha parcellázva adná el földjét s papírokban helyezné el a tőkéjét: emelkedő jövedelemre hiába számitana. (Folyt, követk.) Erős telek. Az ideihez hasonló erős telek ritkák ugyan, de azért még sokan emlékeznek reájuk. Az emlékezés azonban csak évtizedekre terjed, mig évkönyvek tanúsítják, hogy századokkal ezelőtt borzalmas hidegek voltak. 1408-ban pl. a Kattegat tengerszoros úgy befagyott, hogy a farkasok kényelmesen átsétálgattak Jütlandba. 1560-ban gyolog, lovon s kocsival járták át Lübeckból, Rostockból és Stralsundból Dániába. 1468-ban meg oly kemény hidegek jártak, hogy a flandriai katonáknak kiosztott bort kalapácscsal kellett szétverni. A legismertebb tél mégis az 1872. és 1873-beli, mikor Észak-Németországban s Oroszországban Napoleon hadai ezrével pusztultak el. A francia-német háború alkalmával is erős hideg járta. 1897-ben a higany is megfagyott Norvégiában. A spiritu- szus hőmérő 43 fok Celsiust mutatott. VASÁRNAP DÉLUTÁN A szomorufüz regéje. Gyermekkoromban falun töltöttem a húsvéti ünnepeket. De milyen ünnepek voltak azok! telve a gyermeki szív örömeivel. Az ákácokkal körülültetett kis templom, az egyetlen utca közepén egy dombon állt. A plébánia pedig szerényen húzódott meg szemben a lejtőn. Annyiban különbözött a többi házaktól, hogy ezt sárgára meszelték, amazokat meg fehérre, no meg, hogy több ablakot vágtak a falba, melyekből gyönyörű kilátás nyílott a lassan hömpölygő Dunára és a távolban szürkélő hegyekre. A kőkockás tornác előtt szélesen terült el a • tágas udvar. Amolyan igazi gazdasági udvar volt, hátul a szérüskerttel. Egyetlen díszét egy terebélyes fűzfa képezte, melynek vékony ágai mélyen a földig hajoltak és egész elfödték a törzséhez támasztott padunkat. Ez volt kedvenc helyünk. Esténkint oda telepedtünk és néztük a vályo- gos kutnál az ökrök itatását. A kis szolgálót, amint az ólukba hessegette a szárnyasokat. Majd a csikók száguldottak hozzá és körül ugrándozták az udvart, mint a szélvész, csak a kutnál állottak meg, hol élvezettel habzsolták az édes vizet. A galambok pedig búgva húzódtak be dúcukba. Mire leszállóit az alkony, az állatok mind nyugalomra tértek, csak Hektor, bátyám kedvenc kutyája nyújtózott el lomhán lábaink előtt. Az esti harang után hozzánk telepedett Vince bácsi, az öreg kocsis és nagyokat szippantva pipájából, jól tartott bennünket szóval. Sokat tudott, mivel már a Szentföldre is elzarándokolt. Azonban ma hiába vártuk a kis harang csilingelősét, nem szólt, mivel éppen zöldcsütörtök volt. Csak a kereplő rekedt hangja hirdette a hetet, szomorúan hallgattuk, nehezen tudtuk felcserélni a kedves harangszóval, amely mindig oly édes érzéssel töltötte be a szivünket, oly megelégedéssel. A pádon ülve néztük Vince kocsist, aki felénk tartott egy jól felszénázott vasvillával. — Vince bácsi nem jön még hozzánk? — kérdeztük valamennyien. — Jövök, kisasszonykám, csak a lovakat látom el — mondotta, gyorsan az istállóba menve. Szavait jóizü abrakolás követte, de aztán a Vince bácsi patkós csizmáinak kopogása hallatszott. — Most nem engedjük el Vince bácsi. Üljön közibénk. — Jól van, kisasszonykáim, maradhatok, de nem illek én a gerlicék közé.
