Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-12-22 / 51. szám
416 MAGYAR FÖLDMIVELŐ végkimerülés, amely hasonlatos az álomhoz. A jobb módú rendszerint tovább él, ha okosan él, mint a szegény. Nagy befolyással van a szolid, józan életmód is az ember életkorára, ámbár itt is akad kivétel. Azt is megállapították a tudós urak, hogy aki sokáig akar élni, az ne táplálkozzék! nagyon bőven. Ne úszkáljon a zsírban, ne legyen ragadozó módjára valóságos húsevő. Legjobb eledel a tej. Még pedig a tisztán kezelt és gondosan fejt nyers tej. (Ellensége a belső bacillusnak.) Bizonyos azonban, hogy a hosszú élet titka: a kora gyermekségtől való rendes és józan élet. Az emberek halandóságának és korai halálának vagy legalább megvénülésének egyik legbiztosabban megállapított oka: mert igen korán kezdenek élni az emberek. A fiatalság úgyszólván pazarolva löki el magától az életet, akár a pazarló vagyonát. Öreg-fiatalok járnak-bicegnek az élet utján. Akik igazán szomorúan hirdetik, mily korán és mily meggondolatlanul lökték el maguktól az évek számát. A gond is életet rövidít. A mai kor emberének sok az igénye, sok a gondja. Adósság is életet rövidít. A mai emberek közt sok az adós ember, azért sok a rövid életű ember is. Az ember olyan ugyanis az élet tengerén, akár a hajó. A hajó sokszor nagy viharokat kiáll. De meg- őrlik, elsülyesztik az apró, szűk, az apró nyílások, melyek lassabban, de biztosan elsülyesztik, Dr. Spektátor. Apróságok az elhunyt svéd király, II. Oszkár életéből. Az elhalt svéd királyról, II. Oszkárról igazán el lehet mondani, hogy jó király volt. Legöregebb uralkodója, nesztora volt az európai uralkodóknak. Jól töltötte el életkorát. Most mikor meghalt, elérte, amit csak kevés uralkodó ér el: népe megsiratta. Olt járt népe közt, sokszor egyedül Stokholm utcáin. Megszólította a legszegényebb embert is, ügyös-bajos dolga felől kérdezősködött. Meg akarta ismerni népe igazi hangulatát. Mikor kihallgatást adott, meg is telt a királyi palota ügyes-bajos emberekkel. Keddi nap mindenki királyához juthatott, olyan sorrendben, ahogyan jelentkezett. Sok fájdalma, nagy küzdelmei és keserűségei voltak. Talán több, mint mi polgár emberek hihetjük. De megadással viselte, tűrte mindezeket a nemes szivü király. A háborútól irtózott. Szeretet volt az ő kormányzásának fegyvere. Nem csoda, ha most életének apró vonásait nagy szeretettel emlegeti népe és egész művelt világ. Mi is ide Írunk egy-nehányat. £ Egyszer meglátogatott egy leányiskolát s az egyik leánykától megkérdezte, hogy feltudná-e neki sorolni Svédország legnagyobb királyainak nevét. A kis leány azt felelte, hogy a legnagyobb svéd királyok : Gusztáv Adolf és XII. Károly. Egy másik kis leány, a tanító súgására II. Oszkár nevét említette. A király mosolyogva kérdezte, hogy miféle nagy tetteket vitt véghez. A szegény svéd leányka hallgatott, elpirult és végül elpityeredett: — Nem tudom, — motyogta könnyek közepeit. II. Oszkár megvigasztalta: — Ne sírj, kis leányom, — vigasztalta a király — én magam sem tudom. Nagyon sok nyelven beszélt és irt a legfolyékonyabban. Egyszer lord Salisbury, amikor hallotta, hogy hat levelet hat különböző nyelven irt meg, évődve megkérdezte : — Felséged chinai nyelven is ért? — Sajnos, nem, — felelte II. Oszkár — de már hozzáláttam az elsajátitásáhaz és akkor a chinai császárt az anyanyelvén fogom névnapjára üdvözölni. * Egyszer egy kis svéd városban utazott s hatalmas transparenst vett észre ezzel a kedves mondattal: »Örömmel látjuk. Felség.« A király megkérdezte a polgármestert, hogy miféle ház az, amelyen a tansparens van? — A kerületi börtön, felséges ur, — hangzott a felelet. — No, — mondta a király — ez túlzott udvariasság s kísérete jót nevetett a sikerült megjegyzésen. * Weisbadenben több úriember azt vitatta, hogy melyik a legjobb államforma. Az egyik váltig erő- sitgelte, hogy csak köztársaság boldogíthat egy népet. A lelkes érvelőt csak az hozta ki sodrából, hogy egy éltesebb öreg ur halálos nyugalommal hallgatta. Haragosan rászólt: — Ön ugylátszik monarkista. Hát kérem, mondja meg őszintén: Fel tud ön hozni csak egy komoly érvet is? — Oh igen, — felelt az öreg ur. — Az első az, hogy II. Oszkár vagyok, Svédország és Norvégia királya. A medve karmai között. József főherceg a »Vadász Lap« egy régibb számában megírta egyik érdekes vadászkalandjának a történetét. Máramarosban vadászott nemrég s ez alkalommal hatalmas medvét ejtett el — a mint azt mi is megírtuk — életveszedelmes küzdelemmel. A főherceg miután megemlékezett cserkészéséről, igy folytatja elbeszélését : — Balra meredeken le, jobbra meredeken föl. húzódik a part. az ösvény egyenest metszi a partot s mintegy 50 méternyit vízszintes irányban tesz meg kanyarulat nélkül. Alig haladtunk e helyen 10 — 15 lépést, midőn halk csörtetést véltem hallani fölöttünk a partban. — »Nyest, vagy róka«, — szólok halkan Policseknek. Egyenest felénk tart lefelé és erősbödik a hang, hallom a lépteket, amint ügetve közeledik valami, de nem ám róka, hanem talán »disznó«. — Fegyveremhez nyúlok, miközben zörög a sürü s pattognak a száraz ágak . . . sétapálcámat a balkaromra akasztom, de minthogy akadályoz, leveszem s magam elé tűzöm a fődbe. Egy pillanatnyi csend! De rá hamarosan megduplázódik a zaj s én sejtve, hogy kivel lesz dolgunk, lekapom fegyveremet, a zárócsapot kinyitom s archoz emelem lövésre készen.
