Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-12-22 / 51. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 400 Ismét énekeltek a gyermekek, miközben a magukkal hozott betlehemi csillagot sebesen forgatták. Végül bejelentették, hogy: — Megszületett az Ur Jézus Betlehemben, és ez nagy örömére szolgál az egész emberiségnek, ők már sok felé jártak, és mindenütt nagy örömöt láttak, vidámságot tapasztaltak. A házigazda szívesen kínálta meg a betlehe- mes-gyermekeket frissen sült kalácscsal és borral, sőt még pénzt is dobott perselyükbe, valószínűleg azon szándékkal, hogy igy megterhelve, jobb kedvvel folytatják útjukat és nagyobb lelkesedéssel hirdetik a karácsonyesti szent örömöt. A kántálók távozni készültek. Nagy ütjük lehetett még. Meglátszott rajtuk. A gazda annyira megkedvelte őket, hogy továbbra is szívesen ma- rasztá. Szólt hozzájuk: — Énekeljetek még egyet! — Melyiket ? — Azt énekeljétek el szépen: »Hogy eljött az idő teljessége ...« Tudjátok ? — Tudjuk, de félünk belekezdeni. — Elkezdem én nektek. A gazda nagy buzgósággal énekelni kezdett, Ismét szállt az ének szájról-szájra. A ház templommá ^változott, s a bennlevők lelke a szép énekszárnyain Istenhez emelkedett... * * * A betlehemes fiuk eltávoztak. Egy kis ideig még róluk folyt a beszélgetés, azután pedig a krisz- kindliről esett sok szó. Jóskának egy rend ruhának való posztót, a leánynak két szép virágcsokortartó poharat, a Pista fiúnak meg egy uj nadrágot hozott kriszkindlibe a jó Jézuska. És nekünk mit hozott a jó Jézuska ? Minekünk a gyermekek okozta örömön kivül, úgy éreztük, hogy a békességes szeretetet hozta el a szent Karácsony ünnepe, ügy örvendtünk e szent estén, mint régen, gyermekkorunkban. Mikor jó édesanyánk beszélt a Jézuskával, hogy hozzon nekünk kriszkindlit, mert megérdemeljük, jók vagyunk, nem sírunk soha. *4-4A gyermekkori, ártatlan örömről is megemlékeztünk. Ez feltámasztja a múltat sírjából, és megjelennek lelki szemeink előtt az öröm ragyogó és a bánatnak szomorú képei azon sorrendben, amint a tűnő és jövő esztendők lepergetik őket a múló, változandó idő életet adó s halált osztó nagy rokkáján. A kerék utolsó fordulata a földi élet vége. És az életkereke már többször fordult utolszor e családban. Az édesapa s édesanya már künn nyugszik a csendes temetőben ... Csuda-e hát, ha a család jelenlegi feje. a legnagyobb testvérnek, a gazdának nehéz sóhaj kelt szivéből: — Ha édesanyánk élne most! Ha együtt látna bennünket, hogy örvendene a lelke. Mennyire is tudott szeretni bennünket!... Tavaly ilyenkor még élt. Karácsony után nemsokára meghalt... Tovább nem bírta kiállani köny nélkül. Sirt. Könnyeit az édesanya emlékezete fakasztotta, az az emlékezet, mit jó gyermek ki nem törülhet szivéből soha. Aztán az egész család könnyezett. Siratta a jó édesanyát, aki még tavaly Karácsonykor velük volt, velük örvendett, — pedig már ekkor a halálos betegség ágyába szögezte, — és ma már csak áldott emlékezete, édesanyai szive legszentebb erénye a gyermekei iránt való önfeláldozó, mérhetlen szeretet drága emlékezete lebeg felettük, mint feled- hetlen, örök karácsonyi kriszkindli. Keservesen sirt az egész család. A nélkülözött édesanyai szeretet könyeket fakasztott a szemekből, hogy megfürössze, felfrissítse a bánatos, sok szomorúságot szenvedett lelkeket.... A tanító ur szavai ritkították meg s törülték le a záporként hulló könnyeket. — Ne sírjatok, — mondá — lássátok az én szüleim is korán elhaltak. Még neveletlen gyermek voltam. Sokkal kisebb, mint ti vagytok, és a jó Isten megsegített, felnevelkedtem, meg is öregedtem. Titeket is megsegít az Isten csak bízzatok ó benne, ő az árvák Istene, édesatyja, gondol visel tireátok is. Ne sírjatok tehát! És a kőnyek ritkulni kezdtek. Majd eltűntek. A fájdalmas emlékezet elvonult. Könnyebbült szívvel, buzgó vallásos lelkesedéssel ismét karácsonyi örvendetes ének zengett a nem rég’ még édesanyjukat sirató családtagok ajkairól. * * 4Már elmúlt éjfél. Szent Karácsony megérkezett. A vendégek távozóban vannak. El is köszöntek a családtól, kívánván boldog ünneplést kölcsönösen egymásnak. Azonban egy katonasort járó vendég még ott maradt. Egy kis beszéde volt a házigazdával. A szent Karácsonyra volt halasztva ez a »kis beszéd«. Megtörtént. A válasz reá röviden ez volt: — Tudtam, régen gondoltam én, hogy igy van a dolog. Az én húgom szegény, árvaleány. Gazdagságra nem nézhetek Rendkívül nagy örömmel vesz- szük tudomásul őszinte óhajodat. Szeretjük, teljesülését elősegítjük. A jó Isten áldjon meg! A távozó utolsó vendég nagy boldogságában csak ennyit mondott: — Köszönöm !... Ez az én karácsonyi krisz- kindlim !... így történt. Sz. F. Mikor a Jézuska jár. Tanító: Mariska nálatok hol jár már a kis Jézuska? Mariska : Azt mondotta mama, hogy már a kert végén jár. Giziké: (Közbekiált.) Nálunk már feljebb jött. Már a sifonban van. Egy kép a diákéletből. Irta : Bodnár Gáspár. Sz . . . városa — a többi közt — arról nevezetes, hogy sok iskolája van. Ahol pedig sok iskola van, ott természetesen van diák is bőségesen. Abban az időben, a mikor ez a kis esemény (miről most szándékozom Írni) megtörtént, a diákok legszívesebben választottak szállásta »Nagy-utcában.« Ennek oka korántsem abban rejlett, mintha bizony az az utca szépségre nézve különb volna a többinél, (legfeljebb hosszúságával volt mit kérkednie) hanem mert a jó magyar polgárok ez utcában laktak. Nem is volt valamire való diák, aki Gömbölyű Dániel becsületes polgárt nem ismerte ebben az ut-
