Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-11-24 / 47. szám
372 MAGYAR FÖLDM1VELŐ legszerencsétlenebb gyermekek. És ezen szerencsétlen eljárásnak rettenetes következményeit első sorban maguk a szülők fogják megérezni. Ök fognak először bűnhődni és azután — az élet iskolájában következik majd az önbünhődés. A gyermek szerencsétlen élete. Itt van forrása a gyermekek önfejűségének, makacsságának, elbizakodottságának. És különösen minden tekintély megvetésének és elvetésének. Megdöbbentő jeleit látjuk a mai társadaltni életben. A rakoncátlan, zabolátlan suhancok viselkedése, fellépése, durvasága — ez jelenti ma az ifjúságot. Pali cigarettázik. Szél van, eldobja. Felnőtt ember, úri ember, pap, jegyző ne merje figyelmeztetni — a bekövetkező szerencsétlenségre. — Mi köze hozzá ? — Nekem nem parancsol. — Parancsoljon otthon a maga gyermekeinek. És hányszor lángba borul a falu, a város. Hányszor bekövetkezik a legborzasztóbb szerencsétlenség. De mi lesz ily gyermekekből az életben? Hogy fognak viselkedni a törvény és tekintélyekkel szemben ? Látjuk, tapasztaljuk, Tapasztaljuk a lelketlen- ségben, a más érdekeivel való nem törődésben. Az önzésben, sivár társadalmi jelenségben. Mester. TÉLI ESTÉK. Harangoznak !... — Csendesen légy kis fiam, mindjárt haza érünk. — Szólott síró gyermekéhez Jámbor Ta- másné. Temetőben vannak. Most temették el a hitvestársat, a gondos jó édesapát. A távolból szomorú, síró hangja hallatszik a falu kis harangjának. Ugv tetszik, mintha az özvegyek és árvák keserves panaszát, szomorú sorsát sírná el. A kis fiú szivettépően, keservesen sírt. Bár az ő gyenge értelme nem tudja még megérteni a nagy veszteséget, a félárvaságot. Fázott. Didergett. Szemeiből aláhulló könnyei arcának virító rózsáit fehér őszi rózsákká mosta ... Az özvegy könnyezett volna, ha könyei el nem fogynak még férje beteg ágya mellett, az átvirasztott hosszú éjszakákon. Tenger a fájdalma, csak bús sóhajtásban tör utat szive keserve s igy nyerhet némileg könnyebbülést a szorongó kebel... A lélek némán sír, nincsenek köny- nyek, melyekben megfürödhessék. Elindulnak a temetőből. A sírok között és utakon sárgult faleveleket szórt széjjel a hűvös őszi szél. Mintha betakarva a sírokat, a pihenőket álomba ringatná egy hosszú, de nem végtelen éjszakába ... Anya és gyermek szomorúan hazafelé tartanak; abba az otthonba, melynek kapuján még ki van szögezve a halál sötét jelvénye, a gyászos fekete posztó. A kis fiú töri meg a kínos csendet: — Édesanyám! — Mit akarsz gyermekem? — Vegyél fel az öledbe, nagyon elfáradtam* meg fázom is. Az anya felvette gyermekét és rajongó szeretettel ölelte át, s megcsókolta halvány, didergő arcát. — Édesanyám, — szólt a kis fiú — ugy-e édesapám nem jön haza már többet soha? — Nem, többet soha nem jön haza édesapád. — De, ha az orvos bácsi eljön, mit mondunk neki, hogy hol van édesapám ? — Nem jön az már nálunk holnap sem. — Miért nem jön ? — Azért, mert megüzentem neki, hogy ne jöjjön. — De édesanyám, ha te beteg leszel, akkor ugy-e eljön az orvos bácsi és meggyógyít ? — Akkor igen. — Édes, te ne legyél beteg; mert én akkor nagyon sírok. Édesapám is sokáig volt beteg és ma elhozták ide a temetőbe. Innen pedig nem jöhet haza, mert beletemették a gödörbe. És a kis fiú keservesen sírni kezdett. — No ne sírj kis fiam, én nem leszek beteg. — Nem leszel beteg? Igazán? Scha nem leszel beteg, te édes? — Nem, soha. — Akkor nem sírok. E közben kiérkeztek a temetőből és közeledtek az otthon felé. Jámbor Tamásné háza a falu legközepén van. Szép fehérre meszelt a fala, zsindelyes a teteje, , i 1 messziről meglátszik rajta, hogy gondos, rendszerető ember volt sírbaszállt gazdája, és tisztaságszerető, fáradhatlan, dolgos takarékos a gazd’asszonya. Anya és kis fiú hazaérkezett. Szegény asszony- ■ nak alig van jártányi ereje, az átvirasztott éjszakák egészen kimeritették. Kis fiát letette öléből s egy székre leült. Oly jól esett fáradt tagjainak a pihenés. A gyermek mellé állt s ruhája szélét megfogva, nézte halvány arcú édesanyját. Mintha vigasztalni, emlékezetét elterelni akarná az édesnek a szomorú esetről, szólt hozzá: — Édesanyám, hallod, milyen szépen harangoznak ?... Az anya szeméből köny szökött ki. Egy másik halottnak, egy három éves kis fiúcskának harangoztak. Az utcán pedig temetésre szólt az ének ... Temetőbe kisérték a Király Palikát... Az anya ismét ölébe vette a kis fiút és mintha félne, hogy ama kegyetlen kaszás elragadja tőle gyermekét, erősen, magához szorította és csókjaival boritá el a halvány arcocskákat és beszédes ajkakat. * * * Esteledett. Alig lehetett már látni a szobában. Jámborné világot gyújtott s mintha félne valamitől, a szoba egyik szögletében húzódott meg, ölében tartja kis fiát. Próbálja elaltatni, hogy azután ő is nyugalomra térhessen. De a kis fiú nem akar elaludni. Most még nem álmos, máskor ilyen későn, már alszik. Folytonosan édesanyját nézi s amint az őszi szél az ablaktáblákat megrázva, s az igy támadt kicsiny nyíláson az esteli harangszó behal- latszott, gyermeki szívvel, ártatlan lelkének ájtatos szavával figyelmezteti édesanyját:
