Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-11-17 / 46. szám
364 MAGYAR FÖLDMIVELŐ E tekintetben meg kell nyerni a felnőtteket is... az oktatásnak. Ha szabad mondanom a felnőttek iskoláját kell létesítenünk. Mert igy lesz igazán eredményes az élet iskolája is. Hogy és miként — következik. Mester. TÉLI ESTÉK. Édes anyám halálakor.4*) Irta : Jakab Ödön. Vége lett, vége lett, Annak is vége lett, A ki még engem itt Igazán szeretett. Elég árva voltam Eddig e világon, De csak most igazi Az én árvaságom ! Koporsóban fekszik Az én édes anyám, Nem mosolyog többé A pillantása rám; Nem törődik ő már E földön semmivel, Más világokat néz Lezárt szemeivel. Fél századig viselt Fekete gyászfátyolt, Sohasem mulatott, Örökké csak gyászolt, Mig gyásza megószüll S fehér lett belőle : Fekete koporsó Fehér szemfedője. Vigyétek ki szegényt A temetőkertbe, S tegyétek pihenni Csendes nyugvóhelyre; Ki annyit fáradott És annyit szenvedett: Megérdemli ő a Csendes nyugvóhelyet. Tudom én, gondja lesz Az Istennek rája, Nem marad ő mindég Hideg sírba zárva : Az Ítéletnapon O lesz a legelső, Ki halottaiból Uj életre feljő. De azt is tudom, hogy A feltámadáskor, Mihelyt e világra Kilép a halálból : A kit egykor olyan Igazán szerete, Engem fog keresni Első tekintete. Vasárnapi levél. Hébe-hóba irok hát egy-egy vasárnapi levelet. Csak aztán rám ne unjon a tisztelt olvasóközönség. Mert bizony vén jánynak, meg vén iróember- nek bajos a helyzete. A vén jány még elmegy a bálokba. De ott ül az istenadta. Vagy amint szokás mondani, árulja a petrezselymet. így árulta az egyszeri vén jány is — Dóra. Akiről az adoma szól. Ott ült szegényke úgy éjfélutánig. Senki még meg sem kérdezte. — Jó jány, már csak fiatalságod emlékéért is, nem akarnál-e egyet-kettőt fordulni. Senki, de senki. Végre megsajnálta egy jólelkü fiatal ember — mondok — úgy öreg éjfél tájban — és táncra kérte. És ime a jó Dórában feltámadt csakugyan a régi, a levirágzott emlékezet és negélyezve, kis fiatal bakfis módjára fogadta az ölelő karokat mondogatván: — Már mindig csak engem, már mindig csak — engem. Ez jutott eszembe, mikoron szerkesztő uram- öcsém engem a vén iró embert — ha nem épen a tizenkettedik órában is, de jó estenden . . . felszólított, hogy járnám újra azt a táncot . . . akarom mondani . . . firkálnám azokat a szentenciákat, melyeket bizony jó időnek ezelőtte — írtam vala az ő becses lapjába. Olvasóközönségének, mely azóta *) A hírneves költő engedelmével közöljük e gyönyörű verset. Szerk. tűm . . . nem fogyott, de megváltozott. Lévén ez a világ vendégfogadóhoz hasonló, mely fogadónak szállásaiba, szobáiba mindig újabb és újabb vendégek költözendenek. Igen, hát hogy nagyon félre ne térjek az egyenes útról — jó magam is majd, hogy azzal a negédes, édes-bus hamiskás megnyilvánulással fogadtam a keringőre való felszólítást, hogy hát: — Mindig csak engem .... már mindig csak engem .... Pedig hát nyilván valóan tudom, hogy vannak most szám nélkül is sokan, az fiatalok sokasága, a kik az újságokba Írnak. Szoktak, tudnak és akarnak is írni Mer’ mi tagadás benne — már csak leirom — eddig la az járta, hogy a cseh trombitával, a magyar dohányzacskóval (majd máskép fejeztem ki magamat) születik az világra. Ma már van egy népfaj az világon, az országban .... amelynek fiai közül számfelett sokan .... született újságírók. Úgy mondják divatosan, újkori jó magyarsággal, hogy: zsurnaliszta. Annál megtiszteltetőbb reám nézve, hogy e sokadalomban mégis csak rám is gondolt a mi újságunk. Látszik, hogy régi, de elismert frisseségében megbecsüli azokat is, akik egykoron igen kevesen voltak — merészek, de lelkiismeretesek az újságba való írásban. Hát jó van. Felveszem újra a pennát. Mondok, irok hébe-hóba egy-egy vasárnapi levelet. Akkurát, amint öcsém-uram kicirkalmozta nekem. Jót nem állok azonközben, hogy ezek a levelek kapósak is lesznek. Mert úgy tessenek felvenni a sort, hogy a ki, mint én is, életemben annyi epét nyeltem — éppen az újságok révén — nem traktálhatja olvasóit foly- ton-folvvást mézzel. Hanem hát csak annak rendje és módja szerint bizony megmondogatom én az igazságot is. Ahogyan dukál. Az igazság pedig máma sokak szerint az, hogy nincs igazság. Pedig van. Csak tudni kell a módját, hogy mikép kell lenni igazságnak. Úgy azonban sohasem lesz igazság, ha minden ember fia abban a hitben él, hogy hát — Nálam az igazság. Csak amit én teszek, mondok, kívánok, akarok — az az igazság. Mer’ hát amint, hogy ugyanaz a nap süt az égen, mint amilyen régen — úgy az igazságnak is nincsen más arculata nincsen más természete. Azért van oly sokféle igazság mostanában, hogy sokféle a felfogás magáról az életnek, a boldogságnak, a megelégedésnek, az életmódnak mivoltáról. Olyanok kezdenek lenni az emberek, mint a vásott gyermekek. Először csak kenyeret kérnek. Aztán kalács kell nekik. Aztán a fütyölő madarat kívánják le a fáról. A bolond apa azt is megfogja neki. És a púja még se nyugszik. Azt kívánja, hogy a ragyogó csillagot hozza le — az égről. A polgárok, a haza fiai, gyermekei is szakasztott ilyenek. Mentői többet juttat nekik a haza, ez a föld: annál többet kívánnak. A végtelenségig
