Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-10-06 / 40. szám
317 MAGYAR FÖLDMIVELŐ idejét, gyermekkorát élte. Itt szökött bimbóba, majd virágba... El kell hagyni ott a falu egyik földmi- ves házában azt a bánatos arcú. síró leányt, aki majd sokat fog gondolni reá... Sokszor ábrándozik felőle... Aki úgy tudta érteni szivének szavát ... Az ő mátkája ezután messzire lesz tőle, nem láthatja rózsás arcát, nem hallhatja szerető szavát. Mindezen gondolatok egy rövid pillanat alatt röppennek át agyán. Nem is tudja elfojtani szivének fájdalmát, lelkének sírását. Bánatos dalából kiérzik a fájdalom és szomorúság keserű búcsúszava. Amint végighaladva az utcán, érzelmek tengerében úszó szive panaszából kiönt, eldalolja: »Rózsa, rózsa, bazsarózsa Hullatja virágát. Minden szőke, barna kis lány Siratja babáját... Én nekem is el kell menni, A babámat itt kell hagyni... Október a betyár hónap, El kell masérozni !...« Amint a búcsuzás hozza magával, a két fiatal virágszál megígéri egymásnak, hogy levelezni fognak. Gyakran. Minden vasárnap délutánt a levélírással töltik el. Ezt kívánja a hűség és szeretet... Minden levél egy pecsété leszen a szeretetnek. Mert olyan jól esik hallani azokról kiket szeretünk. Meg aztán sok csábításnak van kitéve három esztendő alatt két fiatal virágszál. Belebetegedhetik a szív. És a beteg szívnek, hányatott léleknek egyetlen orvosszere, gyógyító-balzsama a tiszta, önzetlen, hűséges, állandó szeretet lehet. Ez képes éltetni és a megpróbáltatásokban a pusztító habok közül mint egy istenkéz kiemelni a sülyedező lelket... A búcsuzás vége. A legény elszorult szívvel, fájdalmasan harap ajkába. Mialatt a bánatos arcú leány sír, ő távozik. Ismét kiönt szive keservéből: — El kell menni katonának, messzire... E szónál megszakad dala. Eszébe ötlik, hogy nem örökre vállnak el. Hiszen más is kitöltötte már a három esztendőt, ő is kitölti. Haza segíti az Isten. Nem is azt a három esztendőt sajnálja ő. A katonaélettől sem fél. Hiszen büszke reá, büszke volt akkor is, mikor besorozták. Mikor az orvosok azt mondták a vizitáláson, hogy: — Tauglich! Hanem tudja a jó Isten, mégis fáj neki valami. Fáj a szive... Az elvállás szomoritja szivét, lelkét... Fáj neki, szivének itt hagyni azt a halványképü síró leányt, akit úgy szeret, mint tulajdon édesanyját szerette, aki már ott porlad a csendes temetőben... Nagyon nehéz az elvállás. A határon megáll. Visszanéz. Szeretne visszajönni. De nem lehet. Már parancsolnak. Fülébe cseng a »Behivó-jegy«-re nyomtatott katonás szavak: — Elkésés büntettetik!... Aztán ismét elindul. Hol búsong, hol pedig az elválás marcangolva tépi szivét. Majd reménykedve magában megismétli a fogadást, melyet mátkájának tett. Hogy hűséges marad hozzá. Nem felejti el. ír neki egy pár sort. Gyakran. Minden vasárnap délután... Hogy mindig szeretni fogja azt a leányt, aki oly nagyon szereti őt, és olyan bánatosan sir utána... A hűséges szeretet érzelem világa foglalja el szivét. Elhatározza, hogy mihelyst ,a jó Isten haza segíti, feleségül veszi szive választottját. Aztán élnek boldogan. Nem lesz náluknál boldogabb pár e kerek földön ... Néma csend... Kevés idő múlva szerető szive felülkerekedik búsongásán, az aggodalmas néma csendességen. Az érzelmek gyors változása hirtelen eltűnik emlékezetéből. Csak egy érzelem hevili lelkét : a hűséges szeretet. Reménykedve megvigasztalódik. Látja lelki szemeivel a síró leányt, hallja, és ismét fülébe cseng e vallomása : — Téged... egyedül... örökre!... Karjai önkéntelenül felemelednek, hogy megöleli s vigasztalja a siró leányt. De hirtelen szétoszlik a tündéri kép, és nem gazdagíthatja egy öleléssel sem e sivár valót... Dalolni kezd: — Szeretlek én egyetlen egy virágom ... Azután meg: — Csak egy kis lány van a világon... Mindenfelé a szeretet vezérli, élteti, s búcsúztatja el a legényt — a hosszú három esztendőre. * * * így búcsúzik a magyar legény. Magatartása méltó hozzá és búcsuzásához. Mindenfelé a szeretet vezérli. Magyar leány! ki mintaképe vagy más nemzetek leányai előtt a szeretetnek, tartsd meg ama fogadásodat; melyet kedvesednek oly sokszor tettél. De leginkább szívből fogadtad a búcsuzás emlékezetes perceiben. Mikor szemeidben könyek, mint gyöngyök csillogtak, és hűséget, örök szeretetet fogadtál a tőled elszakadt, de a távolban még rajongóidban szerető ifjúnak. Ha mindketten megtartjátok Isten előtt tett, szivetek-lelketek sugallta vallomástokat, ha a földiekkel játszó égi tünemény, az istenségnek látszó reménység, a rendithetlen bizalom költözik szivetekbe s foglal ott állandó lakást: akkor bizonnyal boldogok leendetek. Nemesen dobogó szivetek iránytűjétől a szeretettől vezérelve, elérkeztek oda, hová oly epedve vágyakoztok: a boldogság mosolygó honába. A békés. elégedett családi tűzhelyre... Édes otthonotokba... Adja Isten!... Sz. F. IBMERETEK-TARA. A cukor múltjából. A legrégibb időben az ember nem igen fogyasztotta a cukrot, s ételét mézzel édesítette. Az arabok voltak az elsők, akik a cukrot a cukornádból kiválasztották, de nagy titokban tartották az előállítása módját. Európában csak a gyógyszerész tartotta orvosságképpen s a füszerkereskedők a cukor árusítás jogáért a XVII. században szinte háborút viseltek a patikusokkal. A cukor értéke megközelítette az aranyét, vele fizették a birákat s ha valakinek vagyonáról tudakozódtak, akkor az első kérdés az volt, hány süveg cukra van ? Mert a cukorsüvegek sokasága gazdagságot jelentett a XVII. században. A legkellemesebb meglepetés akkor a cukor ajándéka volt.
