Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-07-14 / 28. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 221 is megindul a munka, hogy az onnét kint levók a haza- jövetel után megtalálják a létüket biztositó föltételeket. Amely községben ezeket a sorokat olvassák és az olvasónak tudomása van arról, hogy a vidékről kivándorolt magyarok vissza jönni szeretnének, tudassák ezt és az illetők címét a Magyar Gazdaszövetséggel, amely összeköttetésbe fog lépni a kintlevókkel. Aki több pénzzel, legalább néhány ezer koronával rendelkezik, az megfelelő nagyságú földhöz jut, akinek pedig gyöngébb az anyagi tehetsége, az mint kisbérlő vagy valamely föld bérló szövetkezet tagja, nyeri meg a boldoguláshoz szükséges alapokat. A Magyar Gazda- szövetség ezen nagyfontosságu mozgalmát ajánljuk mindazok figyelmébe, kik a magyar fajt szeretik, és kívánják, óhajtják megerősödését és teljes függetlenségét. VASÁRNAP DÉLUTÁN A földek miatt. Irta : Kazár Emil. Kendi Péter feleségét megvakulás fenyegette. Régen kezdődött a baj. Orvosra, patikára sok ment el a háztól. Kendi Péter nem sajnálta, csakhogy elhárítsa a veszedelmet. Módos gazda volt. A csinos tiszta házat, meg tiz lánc földet együtt szerezték. Kendiné a délig nyitóval és vörös virágú babbal befutott tornácon szokott ülni. Fél orcáját eltakarta a homlokára kötőit zöld ernyő. Tizenkét éves fiával Tóbiás történetét olvastatta föl a bibliából, ki tudja hányadszor már. Olykor fölemelte az ernyőt és hályogos szemeit körülforgatta. De nem látott semmit, csak valami homályos sárgaságot. — Nem látsz jobban? — kérdezte minden nap az ura. Kendiné az utóbbi napokban már azt mondta, hogy javulni kezd a szeme, de a fiának nem látja még a képét.— A doktorok biztatnak — vigasztalta Kendi uram. — Fölviszlek Pestre, Zsuzsi. — Tömérdek pénzbe kerültem már — sóhajtott fájdalmasan az asszony. — Hiszen anyjuk, tellett. — Elment ám, ami volt, elvitte a nyomorúságom, mégis Lázár vagyok. — A városi főorvos bizonyosra mondta, hogy Pesten kigyógyitanak. Ott értik a te bajodat. — A tiz hízott lúd ára nem lesz elég arra. Jaj édes uram, pusztulásnak indulunk. Hallom, hogy a termés is silány. A Palkó fiú hallotta, hogy a doktorral, pénzről beszéltél. Azt mondta, háromszáz forintot tartson készen kelmed. — Hallgatóztál Palkó ? — mondta fenyegető hangon Kendi, keményen megnézve a fiút. — Te éretlen! — Bellér Györgynét, mikor nagy betegségével Pestre vitték, ötszáz forintba került, — kesergett Kendiné. — El kellett adni a földjüket. Péter, hozzá ne nyúlj a földünkhöz! Bellérné azért meghalt. Kendi uram csüggedten ejtette alá a két karját. Kimerült a nehéz munkában, a felesége vigasztalásában. — Ne emészd magadat Zsuzsó, — kérlelte a beteget. — A földet a gyerek számára szereztük! — szólt komor hangon az asszony. Kendi Péternek' kóválygott a feje. A jegyzőtől épen most kérdezősködött a pesti gyógyításról. Nagy summa kellene. De a városi doktor azt mondta hogy a hályogot meglehet operálni, előbb az egyik szemen, aztán később a másikon. Csillapitgatta az asszonyt, jámbor szavakkal. Amikor pedig elment hazulról, akkor alig bírta kisóhajtozni magát. A falu szélén házat épitettek Katona Nagyék számára. Kendi Péter az apjától kapta a házat, de kitoldotta. — Nagy is nekünk az a ház. — ez jutott most eszébe. — De ha nem volna, Palkó zsellérfiu lenne. Nem, nem ! Hisz föld is vár rá mitőlünk. Amint tovább folytatta útját a földek felé, hiába járt sebesebben, még sem birt eltávolodni lelke a maga küszöbétől, ahová egyre úgy visszafordult, mint a szélkakas. Maga előtt látja, amint szegény felesége biztosan jár a szobában, a tornácon, udvaron, kertben. Ha aztán megtére a szeme világa és nem azt látja, amit a kisujja érintése is oly tisztán megérez — hiszen az uj csapás lesz, nem is testi csapás, de lelki, amit soha ki nem gyógyítanak. A dűlő útból kiérve, ott látta maga előtt a mezőt, a vetést, az ő maga földjét. A gabona már sárgult. Ám a gazda szeme nem sok jót olvasott. Emitt két jegenye egymás mellett, amott hosz- szan a vadbodza és kökénybokrok, mintha prémez- nék a vetést. Arrább a vén fűzfa, a tilalomfa, meg az útmutató. E közt ami van, a Kendiéké. összeszorul Kendi szive, mikor nézi meredt szemmel a földjüket. — Honnan hasítsunk ki egy darabot? Melyik részről! — kiált föl és kicsordul a könny a szeméből. A keskeny, letaposott ösvényen haladt tovább. Ezt az ösvényt is szereti, mert sokat járt rajt és megrövidíti az utat a földek közé. Lesütött szemmel botorkál végig rajta, talán utolszor egész végtiben. Néha föl-fölmarkol egy csomó földet, elnézegeti. Jó föld, megadta neki mindig a zsírját. — A szegény asszonyért mégis csak odaadok egy darabot a földbeli jussomból. De melyik darabot válaszszam ? Nem bírja elhatározni. Visszafordul nagy tétovával. A mesgyéről még egyszer hátranéz. — Alig bírok menni. A földben vannak a gyökereim. A falusi magyar embernek a föld az éltető anyja, dajkálója, kenyeres pajtása, tőle elválhatatlan drága mindene. Akinek nincs földje, kiirthatatlan vágya, hogy legyen. Ha nem lesz, nyomorult, és nyomorult, ha elvesztette. Elmegy, elbujdosik, kivándorol. A szegény asszony akkor is a tornácon ült, mikor Kendi Péter haza érkezett. — Honnan jösz, édes uram ? — A földekről. (A föld: ezt a tudós mondja, s érti alatta a nagyvilágot. A földek: igy a földmives a maga világát hívja.) — Itt járt a jegyző, — folytatta az asszony. Sokat kérdezősködött, épen mintha szagiáit volna. Én teremtőm, csak nem adunk el valamit? — A hogy a jó ég tenni engedi, úgy teszünk Zsuzsa. Nyomorék koldusnak nem hagylak. — Jaj Péterem, jaj! — siránkozott fuldokló hangon az asszony, a kötőjét nyomva a szája elé. —
