Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-05-19 / 20. szám
156 MAGYAR EÖLDMIVELŐ ki. Működési körük 6288 községre lerjed ki. A szövetkezetek túlnyomó nagy része olcsó kamatú kölcsönöket és jelzálogos kölcsönöket nyújtó gazdasági hitelszövetkezet, a melyek szervezete eleve kizár minden nyerészkedést. Tavaly a hitelszövetkezetnek üzletrészekben, takarékbetétekben és tartalékokban már közel 70 millió korona vagyona volt. A jelzálogos és egyéb kölcsönök összege meghaladta a 100 milliót. A kölcsönöknek több mint fele a szövetkezetek saját tőkerejéből került ki. Az alsóbb rétegek vagyonosodásának tehát hatalmas előmozdítói ezek a szövetkezetek. Van a középpont kötelékében ezenkívül mintegy 200 ipari és házi ipari szövetkezet és több mint 40 gabona-értékesitő szövetkezet. Az ipari szövetkezetek, a melyeket jelentékenyen támogat az állam is, lehetővé teszik, hogy a kisiparosság részese legyen a nagyobb vállalkozásoknak, a hadsereg részére való szállításnak stb. Ugyan ezt a célt szolgálják bizonyos mértékig a gabonaértékesitő szövetkezetek is. *&»*-♦** iNHMt* iS-*»* »*-»»* | PIJITZIÖSD | A virágok. Irta: Bodnár Gáspár Az öreg nagyanyó virágos kis kertjében ül. Most is oly szép, tarka-barka, változatos ez a kert, mint egykor... régen. Mikor még ő is virág volt. A falu legszebb virága. Mert nem hiába szerette a virágokat, de valóban őt is tartották a falu legszebb virágának. — Hej — szólott az öreg nagyanyó — mi jobban szerettük ám a virágot, mint ahogyan most szeretik a leányok... — Persze, akkor más világ volt, — kotyogott az egyik unoka, egy felserdült leányka. — Bizony más, leányom. Milyen világ is volt az, — sóhajtott az öreg, mintha sóhajával oda hívta volna azokat az időket, mikor még ő is virág volt. A falu legszebb virága... A nap már lemenőben. Ilyenkor átjönnek a szomszéd leányai is a nagyanyó virágos kertjébe. Segítenek neki a locsolásban. Meg talán azért is, mert a tisztes ősz nő még most is olyan szépen, olyan kedvesen tud beszélni... akár a virágok. Beszélni a múltról. A fiatalságról. Az élet gyönyörűséges tavaszáról. Körül veszik, ülik az öreg asszonyt és hallgatják, akár a leghíresebb szónokot. Templommá lesz az a kis virágos udvar és az öreg megszólaltatja e templom ékes beszédű szónokait — a virágokat... — Mert jányaim — mondja az öreg — a virágok nem némák ám. Azok beszélni tudnak. De még milyen érthetően, mélységesen, titkon epedve. — Mi is ismerjük a virágnyelvet, — veti közbe a gyógyszertáros cifrán öltözött leánya. — Ismerik? De esak a könyvből. Ugy-e? Csak a könyvből? — Igen nénike, meg van nekünk az a kis könyv, a virágnyelv könyve. — Oh lelkem. A virágokat nem lehet a könyvből megismerni. Olvastak nekem is abból a könyvből. Milyen cikornyás, milyen émelygős, milyen csinált beszéd az. Ki érti azt igazán? A természetet nem lehet megcsalni. Arra nem lehet csinált virágokat aggatni. A természet beszédét csak az érti, aki ismeri a természetet. Avirágok beszédét is csak az értheti meg, aki ismeri, szereti, becsüli — a virágokat. — Mi szeretjük. — kiáltottak közbe a leányok. — Szeretni és szeretni nagy különbség, szólott az öreg mohón, de nagy komolysággal. Ma sok, főleg úri leány szereti a virágokat. De hogyan? Ha jó pénzért megveszi a gavallér a virágos boltokban, mesterségesen összetűzve, mindenféle cafrangos papirosokkal felcifrázva. A mai leányok féltik kezüket, hogy valahogyan a nap meg ne barnítsa, a virágos kert, a cserép földje el ne durvítsa. A mai jányok nem sokat törődnek a virágokkal. Nem ültetik, nem nevelik, nem gondozzák. Hiszen lehet azt venni pénzért. Mindent lehet venni pénzért. Virágot is. Ha nem adtak a virágért két-három-öt forintot, az nem is virág. Az nem becses, nem kedves. Kertből, önkezünkkel szedett virágot ma már csak — azt is nagy ritkán — a parasztlegények hoznak. A leányok úgyszólván elnémultak. Csüggetegen hajtották le fejüket, mint a virág, mikor a nap fénye leforrázza őket. — Nem úgy volt az ami leánykorunkban. Akinek szép virágjai nem díszlettek, az nem is ment leányszámba. Mert azt tartották, hogy aki a virágot szereti, rossz leány nem lehet. — Úgy is van! — szólott a kis unoka. — Aztán nekünk nem volt ám olyanféle virágos könyvünk. Nem is tudtunk olyan cifra szavakat mondani egv-egy virágra. De azért ismertük ám minden virág jelentését. — Szép jelentéseik voltak ? — Vannak, leányom. Oh például a rozmaring. A rozmaring — leányok. Az öreg szemében megrezzent a köny. Majd végig csurgott ráncos arcán, úgy látszik ez a virág nagyon mélyen beleszántott a szivébe. Mikor a legény egy-egy rozmaring birtokába jutott, micsoda boldogság, büszkeség, öröm volt az. Nem adta volna oda... a jószágáért. Szegény, jó uram! — sóhajtott az öreg. — Szegény jó uram! — Akkor is szerelték a nefelejtset? — Szerettünk mi minden virágot. A rózsáknak nem voltak olyan cifra nevei. De mily szépek voltak. A pünkösdi rózsa! Istenem, a pünkösdi rózsa! Újra egy emlék ujult meg e szóra, e virágra az öreg lelkében. — Talán még most is meg van egy levele a »Rózsás Kert«-emben. Hej, mert akkor nem a drága karperecek, díszalbumok, meg a szagos párfimok járták. Egy kis csokor... de mit csokor... egy szál virág becsesebb ajándékszámba ment a legdrágább ékszernél. Akinek a leány virágot adott, az a virág meg volt ám becsülve. De nem is adtunk ám csak úgy ni, mint ma a csókokat olyan olcsón osztogatják. Szegény jó uram! Mikor először kapott tőlem egy kis szál virágot, akkor tudta csak meg, hogy igazán és csak őt, egyedül szeretem. A hallgatóság meghatva nézett az ősz asszonyra.
