Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-04-28 / 17. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 133 — A halál nem vár ... mende-monda ! ... Nem oly könnyen megy az : meghalni, mikor az ember akar ! Ismered Juliska öreganyját ? Már nyolcvan éves és minden este lefekvéskor azt szokta mondani, hogy ki tudja, fölkel-e majd másnap reggel; és ime! ma reggel is szépen fölkelt és holnap is bizonyosan föl fog kelni. Ha az anyád azt mondta, csak azért tette, mert óhajtja a lelkiatyát látni. Betegnek szeszélyei vannak, tnint szokás mondani . . . De Terka ! most valami okos gondolat ötlött eszembe! maradj itt egy óráig; ennek eltelte után menj haza és mondd anyádnak, hogy a plébános ur nem volt otthon, vagy hogy sötétben eltévedtél, vagy más olyas valamit. Mit gondolsz ? . . . Terka is igen helyesnek találta az ötletet; le is ült barátnéja mellé, eltölté nála amaz órát, mely a plébános lakáig menetelre és visszatérésre kiván- tatott volna. Egy óra múlva hazamenvén, habár a homályban nem láthatta volna anyja arca pirulását, még sem mert reá nézni, midőn a kicsinált hazug ságot elmondá. — Édes Istenem! — kiálta föl a haldokló — bűneim igen súlyosak; nem akarád megengedni, hogy ezen szegény leány vigasztalásomra a te szolgáid egyikét hozzám vezesse! Édes Jézusom!... én nyomorult teremtmény vagyok ! . . . könyörülj rajtam . . . csak még egy nap . . . inkább szenvedek!... Édes Megváltóm... csak egy napot... csak egy éjjelt . . . egy órát . . . hogy bűneimet megbánhassam ... de nem . . . meg kell halnom ! . . . És a szerencsétlen kimerülve visszahanyatlott vánkosára. — Édes anyám! — kiálta föl Terka megrémülve anyja fájdalmai és lelkiismeret fnrdalásai által — édes anyám! én hazudtam . . . nem voltam még a plébános urnái ... de csak most ne haljon még meg ... ne haljon meg ... az Isten szerelmére kérem ... Oh édes anyám ! csak egy szót mondjon, mielőtt távozom .. . mondja meg, hogy még meg nem halt. A pórnő haldokló szemeit forditá a leányra. — Megbocsátom, — mondá töredezett hangon, — a félelem kegyetlenné és hazuggá tett . . . most . . . már késő ... én legalább félek . . . miattad kárhozom el, Terka ! . . . — Oh csak addig, mig visszajövök, ne haljon meg édes anyám! már nem félek többé . . . És Terka keserves könyekre fakadva, kifutott. Kettős félelem által gyötörtetve, hogy t. i. vagy engedje, hogy édes anyja pap nélkül meghaljon, vagy pedig az utón lelkekkel találkozzék. Egész utón tűnődött szegény és habozott. így eleinte az első gondolat gyorsitá meg lépteit a hólepte szántóföldeken; eszébe sem jutott, hogy valami meg is ijesztheti ... De néhány perc múlva mozdulatlanul megállott, mintegy a földhöz szegezve. Mert a félelem, kedves olvasóim! borzasztó betegség; a legtermészetesebb tárgyakat a fölcsigázott képzelődés a legbadarabb színben tünteti elő ... A nagy árnyékok, melyeket a szántóföldek hosszában álló fák az útra vetének, a fiatal és reszkető leánykának mindmegannyi lelkeknek látszottak, melyek útját állani akarják. A szél éles süvöltését fenyegetésnek véve; még a lábai alatt nyikorgó hó is siránkozni látszott alatta ... A dermesztő hideg dacára a szegény leányka izzadott . . . így éré el a temető falát. Most, midőn akaratja ellen szemeit á fehér, fényes és jégboritott sírokra és keresztekre veté, bátorsága teljesen elhagyá. Egyaránt képtelen előre vagy visszafelé menni, megállapodék egyik lábával az országúton, másikával a gyalogösvényen, mely innen a temetőn át a plébánia lakba vezetett. E percben a toronyóra tizenkettőt ütött; lassú és bus-méla hangja a zivatar zúgásával egyesülve velejeig hatván, a szegény leánykát teljesen megza- vará. Miden mende-monda az ez időtájt sírjaikból föltámadó halottakról, minden mese a temetőkben fehér halotti köntöseikben sétálgató szellemekről megfordult elméjében. Érzé. hogy lábai nem bírják tovább, térdre esett, de még az imádságra sem birt elegendő erővel. A jó Isten tudja meddig maradt ezen állapotban. Végtére a csípős hideg eszméletre hozta, eszébe jött haldokló anyja, ki talán már meg is halt és pap nélkül az ő hibája által múlt ki és ezen gyötrő eszme fölbátoritá, hogy összeszedvén lelki erejét, térdre borulván újra a hideg és fagyos földre, benső áhítattal könyörgött az Istenhez, hogy öntsön bele bátorságot a sírokon végig menni, melyeknek lakóit kisded korától többnyire ismerte. Ezen ima által megerősödve fölkelt, átment a temetőn, nem nézve sem jobbra sem balra és megérkezék a lelkész ur lakába, félelem és ijedségből alig mervén lélekzeni. — »Anyám haldoklik!« — ez vala mind, mit Terka a szolgálónak mondani tudott, ki neki az ajtót kinyitotta. Rövid idő múlva a buzgó lelkész, karingbe öltözve, magával vivén a szentséget és a sz. olajakat, kis öcscsével, ki egyházi szolgálatot tőn nála, útnak indult a haldokló pórnő hajléka felé. Mikor Terka kunyhójuk nádtetejét megpillantá, fehér felhő tűnt fel a láthatáron; elsikoltá magát. — Már nappalik, kiálta föl keserű könnyeket hullatva; szegény anyám meghalt! és elrejté arcát kendőjébe. Csak a lelkész viszszavai bírhatták őt a tovább- indulásra; végtére engedett Terka. A »Hála Isten«, melyet a haldokló pórnő a lelkész láttára hallatott, meggyőzék a szegény leánykát, hogy még jókor érkeztek meg; szive örömében röpdösött, s térdre borult a kunyhó küszöbén, mig a lelkész az ágyhoz közeledett. — Édes Istenem... csak még egy negyedórát, mondá a haldokló és meglátván ágya mellett az ál- dozárt, hozzátevé : a halál már lábaimat megragadta, már szivembe is furakodik; hallgasson ki gyorsan, hadd végezzem utolsó gyónásomat... Most talán tizenkét éve, — szóla gyónását bevégezve — hogy Rónay bárónő hosszú útra készülvén, csecsemő leánykáját reám bizta; leánykája beteges volt; de szőke, mint az enyém; eltökéltem magamban, hogy visszajövet átadom neki leányomat, az övét magamnál tartom ... De lelkész ur, az Isten keményen megbüntetett ezért... szegény leányom meghalt anélkül, hogy megölelhettem... de a másik... az...-- A másik... az... ismétlé a lelkész, észre- vevén a haldokló elerőtlenedését és közelgő halálát. — Terka... Jézus bocsásd bűneimet.
