Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-14 / 41. szám
332 MAGYAR FÖLDMIVELŐ vet rázó, felemelő történetét. Leírjuk részletesen. Ez lesz ami lapunk olvasóinak — biztos reménységünk szerint — a legkedvesebb olvasványa. Olvassátok, magyar népem. Csillanjon meg szemetekben a hazafias köny; emelkedjék lelketek, nézzetek be a múltnak egy nagy, egy gyászosan szép idejébe .... I. Kezdjük élőről. Ami édes hazánk éppen hogy felszabadult a rettenetes és századokig tartó török járom alól. Örülhetett volna tehát ez a borzasztóan meg- zaklatot, tenger vért vesztett nép. Akár kisirhatta volna magát örömében, hogy végre valahára legalább lélegzeni tud. De nem tehette . . . Jött az újabb, talán veszedelmesebb megpróbáltatás. Hiszen nyomban a német készitgetett számára igát. Lipót király ugyanis, hogy most Magyarország a töröktől megszabadult — hazánkat afféle meghódított tartománynak tekintette. Csupa német urakból való tanácsot állított össze. És meghagyta, hogy okoskodjanak ki valami olyan intézkedéseket, hogy ezeket a rakoncátlankodó magyarokat rendbe lehessen szedni. No, elképzelhetjük, hogy mi fajta rendeleteket fundáltak ezek ki. Olyat, hogy a magyar saját hazája ügyeiben hallgasson, akár a nagypénteki harang. És moccani se’ merészeljen. Nagy felháborodás keletkezett erre az országban. Különösen a főurak és főpapok voltak mélyen elkeseredve. Látva-látták ugyanis, hogy itt egyenesen a magyar szabadságot akarják kiirtani. Még a magvát is kiszedni az ősi földből és a magyar nemzet kebeléből. Ezen időben Széchenyi Pál, a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak egyik őse, volt a kalocsai érsek. Tisztes aggastyán, már kilencven éves főpap. Reszkető lábaival járdalta búcsúzó életének utolsó garádicsát. De lelkében fiatalos érzés lobogott. Mikor hazája szabadságáról volt szó, erőt vett roskadozó testén és maga személyesen indult Bécsbe, a királyhoz. Megállóit előtte, mint az élő lelkiismeret és emigyen beszélt: — Uram, királyom! Hű alattvalóid vagyunk. Hálás szívvel telünk el, hogy országunk felszabadult a török iga alul. Elismerjük azt is, hogy meggyötört, széttépett, pusztult hazánkban sok a rendezni való. De ezt a rendezést csakis mi magunk és hazánk alkotmánya szerint végezhetjük el. Nekünk szentesitett törvényeink vannak. Országgyűlés összehívása nélkül mi sem történhetik. Bécs semmit sem tehet — nélkülünk, ami ügyünkben. Az Isten szerelmére kérem felségedet, ne hallgasson rossz tanácsadóira, mert igen végzetes kimenetele lesz. Szólott az aggastyán és látni lehetett, hogy az ősz prófétának szavai a fejedelem szivébe kaptak. A király gondolkodóba esett. És csakugyan a német tanácsosok rendeletéből — legalább nyíltan — semmi sem lett. De más, furfangosabb ösvényre léptek. Az alattomosság ösvényére. A német tanácsosok úgy viselkedtek, mintha csak koldussá akarták volna tenni országunkat. Koldussá, hogy aztán földönfutóvá legyen a magyar. Rótták a tenger adót. Hadd nyomorodjék el a magyar. Van elég nép Osztrák-országban, majd magyar földre hozzuk őket. Jöttek is az idegenek ebbe az országba, akár a hangya boly. Németek, rácok egyaránt. A német hivatalnokok irgalmatlanul szedték-vették a fogyasztási adókat. A német katonaság meg úgy garázdálkodott, akár a rablóbandák. Még egy idegen is megsokkallotta ezt a lelketlen kopasztást és igy irt akkor a többi közt: — Való tény, hogy a német katonaság zsaro- lássaival annyira vitte, hogy már nem csak a magyarok ökreit és földjeit szedik, de gyermekeiket is a nőket is eladják. Nem is kell kérdezni, miért gyűlöli a magyarnép annyira a német katonákat. Többet szenvedett ez tőlük, .mint a töröktől. Bizony hogy ilyen volt az ország állapota. Sírnia kellett a magyarnak még akkor is, mikor pedig örömkönyek hullatására volt volna oka, mert megszabadult a török járomtól. Az elkeseredés olyan nagy volt, hogy már már tüzet fogott. Csak éppen hogy vezér kellett, aki kibontogassa egy elnyomott, agyoncsigázott, de élni vágyó és tudó népek szabadság zászlaját. Mester, _____KIS GAZDA. A kénezésről. Nem lehet eléggé ismételni, hogy a hordók tisztántartása, valamint számos bőrbetegség megelőzésére, majd pedig gyógyítására mily üdvös hatása van a kénnek. Rendes pince-gazdaságban, ahol a borok tisztaságára, fejlődésére ügyelnek, a kén alkalmazása ma már nélkülözhetlen. Próbálták ugyan a ként más anyaggal is helyettesíteni, de csakhamar visszatértek hozzá, belátván, hogy jobb, olcsóbb, valamint könnyebben kezelhető szer nincs s hatásra nézve a kénnel egyik sem velekedhetik. Természetes azonban, hogy a kénezést nem szabad túlzásba vinni, mert abból többféle kellemetlenség származhatna. A kénezést a pincegazdaságban háromféle célra alkalmazzuk és pedig: 1. üres hordók tisztántartására. 2. borok kénezésére. 3. a pince levegőjének tisztántartására. Az üres hordókat használat után vízzel gondosan kimossuk, mig csak a belőlük kifolyt viz egészen tiszta nem lesz. Mikor kicsepegtetjük, azután hektoliterenként elégetjük benne a szokásos kénszeletnek egynegyed részét. Természetes, hogy ezalatt úgy a csaplyuknak, mint az akonalyuknak be kell dugva lennie. Ha a kén elégett, újra kicsepegtetjük a hordót, azután beakonázva tesszük el további használatig. Ha a hordó sokáig áll üresen, úgy időnként (havonta egyszer) újra ki kell kénezni. Ha a hordót bor befogadására akarjuk előkészíteni, úgy vízzel való kimosás után égessünk el benne hektoliterenként egy-két gramm ként. (A szokásos kénszeletnek egytized—egyötöd része.) Az ilyen gyenge kénezés még az egészséges bornak sem árt.
