Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-01 / 26. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 211 tét; késő vénséget ér, kiaszik és zörögnek a csontjai, mint valami igen vén emberé. Sőt mikor már régen elsorvadott és immár kifogyott belőle az erő, hogy a földbe kapaszkodjék, még akkor is a — hogy hajtja a szellő — bóklál a réteken; olyan, mint a kisértet, mely a virágoknak más világról hoz hirt. Akkor régen gyerekkoromban, mikor az öreg pásztor még én a fának árnyékában pilledtem feküdtünk, mindezt nem is gondoltam volna a királyné káposztája tüskéről, talán azután sem gondoltam volna, ha különös eset nem történt volna. Történt pedig akkor az az eset, hogy az a hallgató levegő, a mely nehéz és forró volt, mint az öntött ólom — megmozdult. Mi ketten azt gondoltuk, hogy végigforráz bennünket, olyan tüzes és száraz lehelete volt; neszére a szunyókáló marhák fölütötték a fejüket, és mintha mondani akartak volna valamit, — egymásra néztek. Ez a lomhán mozduló levegő mindig erősebb lelt és nyugat felől piszkos szürke lett az ég alja, mintha porfelhő borította volna. Az öreg pásztor azt mondta ; »Nem lesz eső fiam i Bár adna az Isten! . . . olyan száraz vihar lesz ez, fiam!« Az is lett. Hanem a hogy zugolt és bolygott a szél és egy-egy csomó hűvösebb levegőit csapott az orcánkhoz : a királyné káposztája-tüskék megmozdultak, hömpölyögtek; mintha elevenek volnának. Egy nagy csomót, zörgő szárazát odahajtott hozzánk a szél és a lábunknál megállóit. Az öreg pásztor nézte-nézte és valami szomorú, nehéz gondolat ült az orcájára, aztán botjával lódítva egyet a száraz tüskén, azt mondta: »Ilyen árulta el az Ökrös Panni atyját!« És elmondta az Ökrös Panni apjának a történetét és igen jól emlékszem, hogy a hogy mondta-mondta az öreg, az a száraz tüske mindig szörnyűségesebb lett előttem és utoljára úgy meredt rám, mintha koponya volna, üres szemgödrökkel. Az Ökrös Pannira csak épen hogy emlékezem. Magas, száraz, erőscsontu vén leány volt ; talán sohase volt rajta puha, testet töltő hús ; mindig száraz lehetett, mint a puszta jegenye. Fekete, szúrós szemei voltak néki és megmerevült arca : mintha egymás hegyé tornyosuló sötét gondolatokat takargatna, Félelmesen hallgatag volt, ha pedig beszélt, recsegő, mély hangja olyan volt, mint a hasadt rézedény kongása, Tréfát nem tűrt, gyanakodó vad nézése lett, ha kezdtek vele incselkedni; volt kis birtoka és senki sem emlékszik, hogy valamikor valakire rászorult volna. Tiszta volt és. takarékos — mondták — férjhez mehetett volna, de nem ment. Ennek az Ökrös Fanninak az anyja, a mikor akkor, hires jó gazdasszony volt. Az öreg pásztor, a ki beszélt nekem, az bizonyította. Az mondta, hogy az az asszony is sugármagas volt. mint a jegenye, annak is tüzes fekete szemei voltak. »Csakhogy fiam — mondta az öreg — minden, a mi a Pannin volt, mint a fa, az az anyján olvadó volt, mint az irós vaj. Boldog házaséletet élt a nagygazda urával, de gyerekeik nem voltak. Voltak nekik szép lovaik, mint a sárkányok, gyönyörű marháik, birkáik seregszám. Szép cserepes, hajtott házuk — abban az időben! — mindenük, mindenük, no! Csak épen gyerekük nem volt. E miatt sokszor szomorúak voltak, de azért szépen megvoltak. A nagy sereg birkájukat azon a réten legeltették, a melyen a királyné káposztája-tüskéket láttam gyerekkoromban bolyon- gani, mint a boszorkányokat. Történt egyszer, hogy a boldogságnak java idején, valahonnan a messze Alföldről pásztor-legény keveredett hozzájuk és megfogadta a gazda juhásznak. Olyan szép legény volt, a milyent pingálni sem lehetett egyhamar. Fekete szemű, piros orcáju. mint a legszebb alma, helyes, pörge bajszú, piros, húsos ajkú. Bojtos, százráncu gyolcsgatyában jött hozzánk a faluba, vállára vetett igen cifra dolmányban és rámás, csikorgó csizmában'; megbámulták, mert ilyen divat mifelénk nem nem járta. De leginkább jártak bámulására a szép furuja szavának, a melylyel ez a szép juhászlegény ámulásba ejtette a falunkat. Olyan bánatos nótákat furujázott éjszakánként, hogy igazi fülemüle madár volt, a ki a szerelmes párja után búslakodva énekel. Lehetett már két évig annál a jó gazdaháznál, a hol az asszony, az Ökrös Panni anyja volt, mikor kezdték beszélgetni, hogy az a juhászlegény olyan különös kezd lenni, a szemei olyan lopva nézők, a kedve pedig hervadozik. Furujázni sem furujázott többé, mintha a szivén rágódott volna valami. Azt kezdették rebesgetni, hogy jobb volna, ha a gazda szélnek eresztené, mert mintha a gazdáné szénája nem volna rendjén és mintha valami része volna a juhászlegény szomorúságában. Mondták-mondták. De hát sok mindenfélét mondanak. Ölég az hozzá, hogy mult-mult az idő; a gazdáék megvoltak csöndesen, senki sem tudott róluk valami különöset; az asszony azelőtt sem volt valami ugráncsi és beszédes, hát a komolyabb emberek semmit sem találtak azon, hogy most még komolyabb lett, mint szokott lenni. Egyszer különös eset fordult elő; ha félig leég a falu, nem okoz nagyobb riadalmat, mint az, a mi történt. Szép egy pár sárga csikaja volt annak a jeles gazdának, gyihossak, mint a sárkány és szila- jok, mint a vihar. Kemény szájuak; alig lehetett gyeplüszáron tartani. Mikorjában az a szörnyű eset történt, mondogatták is, hogy miért nem adta el az a jeles gazda azokat a veszedelmes állatokat, tudhatta, hogy bajba keverik előbb-utóbb. Hát csakugyan, száraz nyári világban, mikor már mező, rét kiadla az erejét és nem igen foglatatoskodnak emberek a földeken, habosra verve, lobogó sörénynyel, mint a sárkányok rohantak végig a falun a csikók, magas port verve maguk után. A szerszámok szakadtán, zuzódtan röpültek utánuk és csudájukra kiszaladtak az emberek. Az egyik a törött kialába — melyet csörömpölve cipelt magával — épen a templom előtt megbotlott és lábát törve ott lihegett az utcán, sűrű párát verve maga körül. Csoportba verődtek az emberek és bámulták és siránkoztak a drága, szépséges baromnak a vesztén. (Folytatjuk.) ismeretek-tAra. Vay Ádám hamvai itthon, a haza földjében. Vay Ádámnak, a kuruc szabadságharc vitéz tábornokának s Rákóczi főudvarmesterének hamvait az e célra Danzigba utazott bizottság már hazaszállította az édes hazai földbe. Ez a bizottság, miután a hamvakat a német kormány a danzigi helyőrségi templomban a kormányzó és a helyőrség tisztikara
