Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-15 / 15. szám
magyar földmi verő 119 ' X3I TT S T7- É T. ||§§#- A legszebb virágcsokor. Irta : SZÁSZ FERENCZ. Gyönyörű szép tavaszi est van. Fent a kékelő égboltozaton a csillagok milliárdjai mint megannyi apx-ó lámpások kigvultak s úgy tetszik, mintha fényesebben. biztatóbban ragyognának most le a földre mint máskor, mintha beakarnának világítani a csüggedő', gyönge, reményt elvesztett emberek s^ivébe- lelkébe. A halvány hold arca szelíden, önelégülten mosolyog, mintha ő is örvendezne az emberiség Megváltója feltámadásának emlékünnepén. A falu egyik szegényes, de rendezett házikójában ül Róna Juliska, öreg édesanyja ágya mellett, ki gyöngélkedő már hetek óta. A viruló szép hajadon virágokat kötöz csokrokba, az öntözködők számára. Sötétedni kezd. A hold barátságos, szelíd fénye bevilágítja a szerényen bútorozott szobát. Juliska kitekint az ablakon a csillagokkal sürjen megrakott égboltozatra, kezében a legszebb virágcsokorral s önmagától kérdezve, csendesen suttogja: — Vájjon eljön-e holnap Sándor?... Neki kötöttem ezt a szép csokrot... Eljön-e öntözködni?... Biztosan tudom, hogy eljön... Amint igy kérdést, kérdésre halmoz Juliska, tekinte még mindig a sürjen csillagos égboltozaton pihent. Egyszerre csak gyors léptek zaja riasztotta fel fel mélázásából. Majd kopogtatás zaja hallatszott az | ajtón. Juliska látatlanul, a léptek zajából Ítélve, azonnal felismerte a közeledőt s megkönnyebbült szívvel mondá: — Szabad! Bátos Sándor lépett be a szobába s tisztesség- ludóan köszönt: — ’Esés jó estét adjon az Isten! — Adjon Isten magának is Sándor!... Nehezen vártam. — Nagyon nehezen ? Talán fél ? — Dehogy félek. Hiszen nem egyedül vagyok. Itthon van édesanyám is. Igaz, hogy a dél óta alig szólott hozzám. Tudja, ma nagyon beteg lett. Meg aztán nincsen nekünk senkink sem, azért vártam olyan nehezen. — Hát én senki vagyok ?... Mi?... Juliska, hát nem ismer még maga engemel?... — Ismerem, Sándort. És Juliska csendesen, mintha félne, hogy meghallja a beteg édes, sírni kezdett. — No ne sírjon lelkem, galambom. Hiszen jó az Isten, bízzék benne. Majd csak felgyógyul az édes. Holnap jönnek az öntözködők, készítse inkább a virágcsokrokat. Hej, holnap de megöntözöm. Tudom Istenem, hogy ... megemlegeti! Juliska abban hagyta a sírást, világot gyújtott s megmutogatván Bátos Sándornak a már elkészített virágcsokrokat s kérte, hogy válassza ki közülök a legszebbet magának. () azt félre teszi, nem adja másnak, csak Sándornak, ha öntözködni eljön majd holnap. — Hát válassza ki Juliska nekem a legszebb virágcsokrot — mondá Sándor. — Én nem tudom melyik tetszik magának. — De hogy nem tudja lelkem galambom. Juliskám. Tudja Juliska nagyon jól. — Hát honnét tudjam én?!... Mondja meg legalább melyik virágot szereti legjobban ? — Azt is tudja maga lelkem, galambom, Juliskám nagyon jól. — Melyiket?!... Az ibolyát, a tejes szegfűt, fuksziát, árvácskát, tulipánt, nefelejtset, gyöngyvirágot, százszorszépet?... — Hej. kis hamis, milyen jól tudja. Éppen az először mondottal, az ibolyát. — Az ibolyát szereli legjobban ? — Az ibolyát. — De miért éppen az ibolyát ? — Mert az a legszerényebb a virágok közt. — És miért szereti éppen a legszerényebb virágot ? — Mert Juliska is legszerényebb a falu leányai közi. Juliska arcán tavaszi pir derengett és majdnem zavartan folytatta: — No akkor helyesen kötöttem én magának egy szép virágcsokrot. — Hol van ? Mulassa meg nekem ?!.. — Itt van la! Lássa! Ugy-e szép? — A legszebb mind közt! — De nem adom oda csak holnap. — Jó. Nem bánom! Eközben a beteg felébredt. Juliska sietett édesanyja ágyához. Orvosságot adott be neki s a beteg ismét, mintha javulásra válna, csendesen elszende- redett. Bátos Sándor nagy lelki gyönyörűséggel szemlélte Juliska minden mozdulatát. S épen azon járatta eszét, hogy bárcsak mihamarább felgyógyulna a beteg. Elvinné őket házukba, hol az ő öreg szüleivel együtt boldogan eléldegélnének. Úgy találta, szive ugv súgta neki. hogy Juliskából hűséges, jó. takarékos, ügyes, szeleteire méltó, okos háziasszony válik. Rózsás gondolataiból Juliska szavai ébresztették fel: — Mondja csak Sándor, minn gondolkozik olyan nagyon? — Én ? Semmin. — Dehogy nem. Ne tagadja, hiszen kisugárzik a szeméből. — No már az úgy sem sugárzik. — Nekem mondja? Hiszen én tudom, én ismerem a gondolatát is. Ugy-e azt is tudtam, hogy az ibolya a legszebb, legkedveltebb virágja?!... — Nem tagadom. — Hát akkor ne tagadja azt sem, mondja meg, hogy miről gondolkozott az előbb. — Majd holnap. — Miért nem most? — Meri sok időbe kerülne, talán eltartana holnap reggelig is. — Csak röviden mondja el! — Nem lehet. Későre jár az idő, megyek már haza. Isten áldja meg Juliska! — Isten vele Sándor!
