Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-19 / 7. szám
52 MAGYAR FÖLDMIVELÓ azt a húsz aranyat... Pedig hisz’ te Béni szinültig vagy melódiával. Egressjr Béni nem oly ember volt, kinek művészi érzékenységét sokáig kellett csiklandozni, most is hát tüzet fogott a lelke, midőn még tovább is biztatták! — Pedig hisz' te azt mihamar megírhatnád. Tizenegy órakor jár le a terminus. Egressy Béni, mig a színpadon a próba folyt, felhuzódott egy második emeleti páholyba és ott megalkotta a Szózatnak azt a zenéjét, melyet ma is énekelnek. És még a kitűzött időre be is nyújtotta azt. Midőn pedig a díszes közönség előtt bemutatóra kerültek a pályaművek, az utolsóelőtti versenyműnek Egressy zenésitését énekelték a színész- társak. Egressy Béni a sugólyukban izzadt és a kottapapiros mögül az egyik tenorista odasugott a művésznek : — Lesz-e bor Béni ? Mert ha nem lesz, nem lesz C... — Lesz minden. — Egressy Béni izgatottan buzdította színpadi társait, akik is — a közreműködött Foltényi bácsi tanúsága szerint — úgy kivágták a magas C-t, oly lelkesen énekelték az Egressy szózatját, hogy művével a legfényesebb sikert aratta. A tapsnak, az éljenzésnek valóságos vihara támadt és a húsz aranyat Egressy Béninek ítélték oda. Egressy Béni a dicsőségtől és a húsz ai'anytól nem nyughatott. Beváltotta a tenoristának a magas C-ért lekötött szavát. Nagy áldomást rendezett. Hiába figyelmeztették Egressy Bénit: — Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül. A nagy dicsőség örömére elmulatták mind a húsz aranyat; de a melódiák fennmaradtak és hirdetik Egressy Béni emlékét.« Hol az ördög? Vagy ki hát a magyarnak legnagyobb ellensége? Irta : Mester. Nagy fát mozgat . . . Nagy fába vágtam ugy-e a fejszémet, mikor ezeket a szomorú dolgokat nyíltan a magyarnép elé raktam. De hát csak azt csípi meg a csalán, tartja a közpéldaszó, a ki félve nyúl hozzá. Én nem félek, mert ha teljes foganatja nem is lesz jelen Írásomnak: megkönnyebbült lélekkel sóhajtok fel — Legalább megmondottam, ami szivemet nyomta. Megmondottam hazám, nemzetem, magyar népemnek amúgy magyarán. Üssetek, verjetek, szidjatok, csak olvassátok végig írásomat. Tisztán lehetünk immár tehát, hogy igazam van, mikor mondom : ez a pálinkafőző ördög mindenütt ott van már ... a faluban, városokban, a gyermek és ifjú fejlődésében, ott van a gyárakban, a mezőn is. Olvasom, hogy egy jólelkü ur nem rég a gyárosok előtt beszélt az alkohol, a pálinka nagy veszedelméről. Hogy a munkásokat is boldogtalanná teszi ez a vad ital. Beszélt oly szívhez szólóan, hogy beszéde után többen hozzá siettek s jobbjukat nyújtva, megfogadták hogy ez életben soha szeszt nem isznak. Nehány hét múlva azonban mi történik ? A munkások egyike, a ki hetekkel ezelőtt fogadalmat tett, felkeresi azt a jólelkü urat és igy beszél: — Uram — mondja törődötten az úttól — szegény ember vagyok s munka után gyalog, indultam el hazulról, Kőbányáról, hogy önt fölkeressem. Eljöttem, mert nem bírom tovább! Kérem : oldjon föl adott szavam alól! Nagyon megszoktam már az italt! Már gyermekkoromban az édes anyámtól reg- gelenkint pálinkába mártott zsemlét kaptam. Nem bírok szesz nélkül élni! Az ilyenen már csak a »menhely« segíthetne, így mindinkább rabja lesz az alkoholnak s előbb- utóbb valószínűleg áldozata. No hát erre egyelőre én azt mondom, (mert előttem is történtek ilyen fogadalmak) hogy nem éppen menhely segíthet az ilyen embereken. Én ugyanis ilyen fogadalmat, »hogy életemben soha szeszt nem iszom« nem tétetnék, nem is fogadnék el. Nemsokára megmondom, hogy miért? A baj hasonló nagy, sőt felettébb nagyobb a pálinkafogyasztást illetőleg a mezei munkásoknál. A mi hazánkban ugyszólvád egész szabadon mérgezik naponkint többször a munkásokat. Kétszer, háromszor öntik kikötött bérként kövér porciókban a mérges vitriolt. Nem csak meglett férfiak, de asszonyok, serdülő fiuk, leányok, még gyermekek is sorakoznak pálinkát osztó gazda köré és veszik részüket a mérges vadvízből. A tiszta szeszből készült pálinka már sok munkásnak nem is ízlik. Nem elég marós. Marós kell már a gyomruknak. íme tehát maguk a gazdák viszik bele a munkást a szesz gőzébe és avval a tudattal, hogy ez a szesz üdít, serényebb munkára késztet, sőt mi több — hűsít. Pedig már sok gazda, sőt munkás is tudja, hogy ez óriási tévedés. — De hát mi tevők legyünk ? Így mentegetik magukat a gazdák, a munkát-adók. ’Iszen a munkás ember pálinka nélkül kapához sem nyúl. Mert azt tartják, hogy nem megy a szekér, ha nem kenik. A pálinka az ő segítségük, mozgatójuk, a nélkül nem is bírnák ki a munkát. — A kik nem tudják, hogy ez nagy tévedés — mondják mások, megkisérlették pénzben biztosítani a pálinka értékét. Nem értek célt. Mert a szomszéd például már nem tette ezt. A munkások ott találják jól magukat, ahol a pálinka is kidukál. Szomorú valóság ez atyámfiái, hogy a munkások fejéből nem lehet kiverni, melyszerint a pálinka nem emeli, fokozza a munkaerőt. Gyengíti, koptatja azt. Amerikából hazatérő munkások beszélték nekem, hogy ott óriási munka kifejtése közben a munkások nem isznak ám pálinkát. És kidől a munkás ? vagy nem bírja ki pálinka nélkül? — Nem éreztük a pálinka hiányát soha '— mondották a visszatérő kivándorlók. És mikor itthon vagyunk már, akkor sem kívánjuk a vad italt. Mindezen adatok fényesen bizonyítják, hogy a munkás ember bízvást elélhet pálinka nélkül. És ha
