Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-12 / 6. szám
44 MAGYAR FÖLDM1VELÓ TÉLI ESTÉIK A magyarok rokonairól. Elmondja: Jo'zsi diák. Bizonyos érdeklődéssel hallgatjuk nagyapót, mikor zamatos. ízléses formában elmondja: »hogy is volt régen«. Mikor elmondja dédapja és nem tudom hányadik ősapja tetteit. Mikor csaknem Ádáin és Éváig tudja családját viszaszármaztatni. De amellett mindig különös figyelemre méltatja a magyar ember őseit, szívesen foglalkozik velük. Megérdemlik ! E helyen én kívánok nagyapó lenni. Nehány téli estén egy-két sort akarok írni ősrokonainkról: a lappokról. E nehány sorom anyagát Bálhori Ferencz tanulmányából vettem, ki több-kevesebb időt ott töltött rokonainknál, a lappoknál. így bizonyára hű képet is fogunk kapni életmódjukról, egész lényükről. Képzeljünk el egy földterületet, Ázsia északi földjének hozzánk közelebb eső részén, közel a hideghez. Annyira közel a hideghez, hogy már oda is megérezni, ha mindjárt nagykabátban vagyunk is. Itt találjuk rokonainkat: a lappokat. Hogy azonban fölismerjük őket, hogy valóban rokonaink, egyet-mást el kell mondanom. 130 évvel ezelőtt Sajnovics János magyar tudós látogatta meg e földet azért, hogy a »Venus« csillagot vizsgálja. Itt tartózkodott kél évig. Két év hosszú idő s elég volt arra, hogy felismerje a lappok beszédének a régi magyar beszédhez való hasonlatosságot. Ezután több kutatás után meggyőződtek arról, hogy a lappok rokonságban vannak a régen Scythiából szakadt magyarokkal, tehát velünk. lm, most már ismerük őket. Halljunk hát valamit életmódjukról. Az összes különben együvé tartozó — lappokat ketté választja a megélhetés gondja, mely különösen náluk nagy szó. Majdnem azt lehet mondani, hogy halászattal és állattenyésztéssel foglalkoznak mindannyian. Mikor valaki innen az ő városukba kerül, az első napokban rosszul érzi magát az erős halszagtól. Hal van elég. Annyira elég, hogy ha még több volna, talán fordulna egyet a kocka s nem az ember enné a halat, hanem a hal az embert. No de azért ne féljünk ! Várjunk a jövő hétig, hátha addig megváltozik a dolog? Az álom. Héthárs falucska gyönyörű helyen feküdt. Köröskörül rétek koszoruzták, hátterét pedig zöld erdő takarta. Itt éldegélt egyszerű családi tűzhelyén Tömös Balázs is. Azon emberek közül való volt, kik nem igen vannak megelégedve saját sorsukkal. Kik tétlen vélik, hogy szájokba repül a sült galamb. Sokszor látta kocsikázása alkalmával az erdőhegyi grófot. Ilyenkor mindig az irigység ördöge sugárzott ki egész valójából. Szeretett volna ő is olyan ur jenni, mint az erdőhegyi gróf. Kívánsága teljesedésbe is ment. Álmában ugyanis pesti palotájának szalon szobájában találta magát. A rózsafelhős ábrándok helyett azonban tövis- koszorú várta. Nem is a vélt jómód, hanem gondok ütöttek tanyát palotájában. Egymásután érték a sok csapások. Alig, hogy egy nyáj sertése veszett el, már is az a hir jött, hogy vetését a jég elverte. De ez még nem volt elég, Emellett még menynyi gondjai és kiadásai voltak. Ennyi gond és csapás után nem csoda, ha benne is megingott »Jóbi lelkülete.« — Csak még egyszer lehetnék az ami voltam, — sóhajtott fel Balázs. Midőn hosszú kínos álmából felébredt, nem tudott eléggé hálálkodni, hogy régi egyszerű tűzhelyén találta magát. A fönt leirt álom után Balázsunk is máskép fogta fel az életet. Belátta, hogy bizony a nagy uraknak is van gondjuk és kiadásuk annyi, amennyi alatt az egyszerű ember elbuknék. Nem is irigyelte többé a nagy urak helyzetét, mindenben Isten rendelését látta. Becsületes két keze munkáján meg is látszott Isten áldása. Evről-évre csinosodott és nagyobbo- dott Tömös telke. Csinos fehér házát sudár jegenye fák vették körül. Kertjében a szebbnél-szebb virágok és gyümölcsfák legkülönbözőbb fajai voltak találhatók. — Szóval valóságos földi paradicsom volt családi tűzhelyén élni. Áldotta is mindennap Istenét, hogy az álmot mintegy figyelmeztetésül küldte reá, mely életének uj fordulatot adott. Kálmándi. Hol az ördög? Vagy ki hát a magyarnak legnagyobb ellensége? Irta: Mester. Amikor még van reménység. A pálinkázó ember majdnem kivétel nélkül — elégedetlen. Egy csattanós képben mutatom meg ezt a köztapasztalatot.] A A lelkész ur a templomból ment lakása felé az egyházfival. Az utcáról egy ittas mezei munkás ember vetődik utána. — Hej, fáj nekem valami, mondotta Furulyás Gergely, mert ő kegyelme volt ám. — Mi fáj kegyelmednek, Furulyás, kérdezte a lelkész meglepetve. — Hogy még egy becsületes gubám sincs, a melyben a templomba elmehessek. — Hát azért jár kigyelmed a kocsmába ugy-e ? mert gubája nincs ? — Tisztára azért, ]mert fáj, fáj, hogy igy elpusztultam. — Hej Furulyás, bizony hogy megfordult a kend esze. Hiszen azért nincsen egy becsületes gubája, mert a kocsmába jár innya. Ha a templomba járt volna mindannyiszor, valahányszor odakerült, már régen volna gubája! — Már hogy, kérdé szinte józanodva Furulyás. — Hát csak úgy, akarja hallani ? — Mán miért ne hallanám!
