Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-08 / 1. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 5 Szemben jő egy alcsuthi parasztgazda. — Mondja csak, jó ember: itt van-e most Alcsuthon József főherceg ? — Itt bizony. Éppen ott jár a kertben. A társaság betekint s meglátja azt a kertészembert, aki őket az imént kalauzolta. Nem hitték, később azután — a borravaló miatt restelkedve — nem is akarták elhinni, hogy az volna a fenséges. De végül mégis csak el kellett hinniök, mert tényleg ő volt. József főherceg pedig vidáman fütyörészve ment föl a kastélyba, mert épp délre harangoztak. Klotild főhercegasszony elé áll s igy szól: — No feleség, én a mai ebédre valót már megkerestem. S átadja neki az imént kapott borravalót, melynek magyarázatán aztán ebéd alatt a főhercegi család jóizüt mulatott. Másnap József főherceg »borravalóját« a fenséges pár szétosztotta az alcsuthi szegény gyermekek között. wk. Hol az ördög ? Vagy ki hát a magyarnép legnagyobb ellensége? Irta : Mester. 1. Elülj úróba’. Diák ember koromban minden nyáron meglátogattam nagyapóékat, egy igen derék tőzsgj’öke- res magyar községben. Hej, akkor a falu még élt. Szomszédok, rokonok, komák, jó barátok összetartottak. Egyik vasárnap a biró urnái, a másikon nagyapónál... (és igy tovább) jöttek össze. Elborozgattak ám ők is, de módjával, mert apáiktól örökölték a testamentumot : — Léleknek és szívnek vidámsága a mértékletesen ivott bor. Meg tovább: — Eletet ad a bor józansággal. Emlékszem most is, mikor a falu vénje el-elmondotla szokásos esztendei áldomását, melyben kifejezte a magyarnép rövid-velős kívánságát: — Adjon Isten három b-ét. Bort, búzát és békességet. Es adott is a magyarok Istene. Akkor is esett pedig jégeső, rossz termés is akadt. De azért maradt mindig az ó-ból is. És mikoron a falu kihúzódott, templom felé tartott, koporsót kisért, mezőre sietett, bizony, hogy nem kélt az ajkakon zúgolódó szó. Kocsma már volt a faluban. De csak egy. Egyetlen egy. Hanem oda nem tette be lábát valamire való gazda. Szégyen volt az. Csak az bukkant be, a kinek már nem volt veszteni valója. És ha a falu népe vette észre, hogy ez vagy amaz pálinkát, az árendás ujmódi italát szaporázza, vátig mondogatta, hogy az ördöggel cimborái. Mert ’iszen szentül hitték ám, hogy az első pálinkát — az ördög főzte. Vájjon az főzte-e? Ne kutassuk most. Majd kitudódik ez írásom során. Nem kell ezt nekem sulykolni. Belátja a józan ember magától is. . .. Teltek, múltak az esztendők. A diák, már mint jó magam, férfiúvá nőtt, mint az erdő csemetéjéből erős fa leszen. Hálaképen egyszer-egyszer felkerestem a nagyapójék faluját. És ilyenkor úgy estenden az ősz nagyapó nagyon elkomolyodott, sőt szemeiben a könnyű is megrezzent. — Ládd-e, ugv-e fiam nem ösméred ki magad a faluból? — Bizony-bizony szomorú pusztulás, jó nagyapó. — Elhullottak, kidőltek a gazdák, mint az elkorhadt, féregrágta, de egykor viruló erőben zöl- delő fák. — Elszegényedtek, suttogám. — Elszegényedtek fiam ? Elpusztullak. Lassan... de biztosan. Ösmérted például Falusi gazdát, ott a felvégen. — Hát hogyne, nagyapó! — Elvitte — a pálinka. Mondhatnám azt is, hogy az ördög. Mer’ az főzhette ezt a gonosz vadvizet. — Hát András bá’, a kaszás meg van-e még ? — Az is Falusi után ment. Az ő házában van most a harmadik kocsma. Ezé a kocsmárosé már - a félhatár. — A régi jó magyar gazdák földje. — Bizony, hogy — a magyar föld. Ez öreg este volt elmondva, mikor még a falut napfény mellett nem láthattam. Kora reggel aztán neki indultam és végtől-végig jártam a nagy, széles utcát. Elszorult a lelkem. Más emberek más alakok. — Édes jó Istenem, mi történt itt — sóhajtottam. A fekete halál, a kolera, a veres-kakas, a riasztó tűz nem tudott vqlna ilyen pusztítást venni. A falu már nem élt! A régi község kihalt. Szándékosan mentem el az András bá’, a kaszás kőházához, ahol az uj föld- birtokos, a harmadik korcsmáros ur uralkodott. — Jó reggelt kívánok. — Jó reggelt, kocsmáros. Hát az én régi ismerősömet, András bá’t, talán el is vitte azóta, hogy itt jártam a kaszás. — Ő maga vitte ki magát — Amerikába. — Szomorú, szomorú! — Mi szomorú? Ez a mostani világsor. . . . E pillanatban egy teljesen bepálinkázott atyafi botlik elénk. Csaknem bebukott — az itatóba. Utána mentem. Ütött, kopott subája alól egy libát húzott elő. — E’hoztam, hebegé. Fogja ki a restanciát. Osztég — (kezével a száján mutatta) még egy rozsdásval. Most sikoltás hangzott! Egy asszony rohant a kocsmába. Haja szétomolva, arca dúlt. — Ember, ember az ég szerelméért, hát ezt az utolsó libát is elhoztad? — Menj,kotródj kaza, ordította a pálinkás ember. A további jelenetet nem kell leírnom. Azt elképzelhetitek atyámfia. Haza mentem. Mély szomorúsággal szivemben. — Láttad a falut — fiam. kérdezte az aggastyán. — Láttam, nagyapó.
