Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-29 / 43. szám
338 MAGYAR FÖLDMIVELŐ ti nektek, kik még az ötven esztendőket be nem töltöttétek. Vigyázzatok és siessetek a község házába, jelentkezzetek nyomban az elöljáróságnál. Vigyétek magatokkal azt a kis summát (Beiratási dij 4 korona, a félévi fizetni való 5 korona 20 fillér. De lehet fél tagsági könyvet is fél nyugdíjra váltani.) Ha a szátoktól vonjátok el ezt a summát, még akkor is nyugtassátok meg magatokat és családotokat. Bizonynyal mondjuk, magatokra vessetek, ha — meglepvén az öregség gyengeségei — fel kell majd a busongó magyarral sóhajtanotok: — Ha tudtam volna! Halottak napján. Nehány nap múlva megélénkülnek a temetők. A rideg, néma sirhanlokon kigyulnak a gyertyavilágok. a kegyeletes emlékezésnek és szeretetnek eme látható jelei. Népvándorlás lesz ki a temetőbe, hol elhunyt kedveseink alusszák siri álmukat, pihenik ki az élet fáradalmait. Az a népáradat, mely e napon a temető kapuja felé veszi útját, szivében-lelkében elmerengve, nem talál addig nyugtot, mig elhunyt kedvese néma sirhantjánál, aláhulló könycseppek- ben, vagy elszálló bús sóhajtásokban nem könnyít nagy bánatán. Olyan jóleső az emlékezés, olyan megkönnyebbült az emberi kebel, ha a halottak országában megjelenve, a néma sirhantoknak elpanaszolja szive bánatát. Vájjon ki tudná pontosan megszámlálni azoknak sírjait, kik tavaly ilyenkor még zarándokként mentek ki a temetőbe s most már az ő sírjaikhoz mennek el élő kedvesei?... Bizony élő ember nem. Hosszú egy esztendő. Sokaknak a bánat, keserűség, lemondás, vagy szenvedés telt poharát kellett fenékig kiüríteni. Midőn látva némelyeket, kipirult arccal, versenyezve embertársaival, miként tépdesik két kézzel az élet fájáról a virágokat; milyen mohón ürítik ki az élet örömpoharát és aztán — néma csendességben dőlnek a halál karjaiba s elfedi őket a sötét sir; akkor ezeknek a szenvedőknek felszakad szivük mélyéből a sóhaj: — Hát ez az élet?... Ezért éltek olyan könnyelműen, hogy hirtelen meghaljanak?... Ez a jutalom?.,. Hát nem tanította meg őket a legnagyobb tanítómester az Elet arra, hogy ezen a világon minden — semmi!?.,. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok támadnak mindnyájunk, gyarló emberek lelkében; de megnyugtat bennünket a hit, mely édesanyaként vezet keresztül minden hivő embert az élet tövises utain. A hit letörli szemeink hulló könnyeit elhalt kedveseink koporsójánál; vigasztal, bátorít, éltet. Reményteljes szavaival ezt mondja: — Ember, ne csüggedj, bizva-bizzál! Elhunyt kedveseiddel ismét találkozol, mert lesz fellá- madás!... Gyújtsuk fel halottak napján az emlékezés fáklyáját, lobogtassuk azt szivünkben-lelkünkben soha el nem hamvadó égő szövétnekként. Törölje le mindnyájunk szeméből a könnyeket a hitnek szava: — Lesz feltámadás! Valahányszor elhunyt kedveseink sirhaníjára friss virágkoszorut helyezünk, vagy halottak napján elzarándokolunk a temetőbe, a holtak csendes birodalmába, mindannyiszor szólaljon meg lelkűnkben a hitnek reményteljes, vigasztaló szava: — Feltámadunk ! A kegyeletes emlékezés legfényesebben bizonyítja azt a megdönthetetlen hitigazságot, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Sz. F. Az anglus és a magyar meg egy másik nép. Egyszer valamikor, én már bizony az időt nem igen tudom, egy anglus járt Budapesten. Volt itt egy ismerőse, a kit megkért, lenne szives neki a magyarok fővárosát megmutogatni. Mentek, mentek mendegéllek ... és egyszer csat az ország házában találták magukat. A honatyáinak gyülésezése éppen kezdődni akart. Az anglus meghúzta magát a galérián az ő barátjával, várta az ülés megnyitását. És ez nem sokára meg is történt. A mint észreveszi ezt az auglus, elkezdi húzogatni a mellette ülő ismerőse gérokját. Hát igy szoktak az ország ügyeiről tanácskozni — kérdi az anglus csodálkozva. Nálunk — súgja tovább, midőn az egész ország üdvét célzó törvények felől diskurál- nak, előbb imádkozni szoktak. A legfőbb törvényhozóhoz, az Istenhez szólnak és csak aztán fognak a munkához. Másnap megint járkált az anglus. Vasárnap volt, de Budapest utcái hasonló vala egy nagy vásárhoz. A boltok nyitva, az épületek tetején kótogtak, a gyárakban kalapácsoltak. Az anglus ezen borzasztóképpen megütközött. Angliában — magyarázza ismerősének — a vasárnap egészen más. Az anglus polgár leteszi gondját s hiába szeret úgy izegni, mozogni, otthon ül. Nálunk vasárnap nagy csendesség van, a vasárnapot nyugalom napjának tekintik. Magyar ember szájábul sokszor hallottam kiejteni azt, hogy bolond anglus! Hohó, le a kalappal! Az anglusnak esze van, több mint a magyarnak. Ha valaki, ugv az anglus szereti a munkát, becsüli az időt. Hiszen köztudomású dolog, hogy náluk drágább az idő, mint a pénz. De azért a vasárnapot megszenteli. Jól teszi, becsülöm az eszét! Bezzeg nálunk ! Úgy tudom ugyanis, hogy mert vasárnapot széles e hazában megszegik, munkára használják, nem boldogulunk jobban. Sőt hova tovább haladunk visszafelé. Erről gondolkoztam, midőn hazafelé zónáztam. Mert magam voltam a kupéban. Még a zsidók sem utaztak. Szombat volt. A miről megint eszembe jutott ez a zsidó nép. Azt már csak nem fogja senki tagadni, hogy ez a nép nem élelmes, nem szereti a pénzt, nem szereti a gazdaságot. Azért ugv megtartja a sábeszt, mintha most is Mózes vigyázna reájuk.
