Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-09-10 / 36. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 283 Szövetkezeti földhaszonbérletek. A Magyar Gazdaszövetség elhatározta, hogy a földhaszonbérleti szövetkezetek létrejöttét készséggel fogja támogatni s szívesen szolgál felvilágosítással úgy a gazdáknak és földmivelőknek, mint pedig nagyobb földbirtokosoknak., Azok a hitel és fogyasztási szövetkezetek, gazdakörök és egyletek, melyeknek föld- mives tagjai nagyobb földbirtoktestet szövetkezeti erővel óhajtanak haszonbérbe venni, jelentkezzenek Meskó Pálnál, a Magyar Gazdaszövetség titkáránál (Budapest, VIII., Vas-utca 15/a). Hej fosztóka... Annyi sok szép szokás maradt reánk őseinkről, hogy talán még a számát sem tudnók hamarosan eltalálni. Igaz, hogy a mai kor gyermeke nem is nagyon bíbelődik a régi szép szokásokkal, mert hiszen van uj elég sok; egyszerűen azt mondja: — A régi szokás már kiment a divatból! Sok vidéken divatban van a kaláka munka. Aratást, kapálást, szénagyüjtést, kukorica törést, fosz- tást és a többi nagy mezei munkát kalákába végzik el. A munka végeztével szép ünnepeket, családias összejöveteleket rendeznek, hol kedélyes szórakozás és mértékig menő mulatozás közben a családok tagjai vidáman töltik az időt és testvérekké, magyarokká lesznek. Ilyen szép kaláka munka a kukorica-törés és fosztás is, melynek az ideje éppen most van. Kora reggel összegyűl a község népe, a jó emberek és mennek ki a mezőre, honnan estére letördelik és haza szállítják a kukoricát. Otthon nagy garmadába rakják, melyet vacsora után meglep a tarkább- nál-tarkább népség. Még a gyermek sem marad otthon, megyen a család apraja-nagyja a kukorica- fosztóba. Kezdetét veszi a fosztás. Az éltesebb népség a garmada aljába foglal helyet; a fiatalok és gyermekek pedig a kukorica csomó tetejére telepednek. Sok mindenről szó esik ilyenkor. Az öregebbek hol komoly, hol vidám beszélgetés közben fosztogatják a kukoricát. A fiatalok szilaj jókedvvel, serényen fosztogatják és dobálják a kukoricát, felzendül ajkukon a szép dal: Hej fosztóka, kukorica fosztóka ! Hogy ott voltara, nincsen nyugtom azóta : A lelkem is, a szívem is Sírni, vagy nevetni akarna: A szívemtől, nyugalmamtól Fosztott meg egy kis barna. Kukorica két cső termett egy száron, Hát teneked minek két szív virágom ? Hogyha te már, hogyha te már Elloptad rózsám az enyémet: Add ide hát kis angyalom Cserébe a tiédet!... És száll a sok szép dal. Az öregek elhagyják a beszélgetést és csendesen hallgatnak, de nem sokáig. Mint régen, fiatal korukban, az ifjakkal együtt ők is elkezdik a szép dalt: Cserebogár, sárga cserebogár, Nem kérdem én tőled mikor lesz nyár, Azt sem kérdem sokáig élek-é ? ... Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-é ?... A hol vig, hol szomorú nótázás közben az öregek közül némelyek mesélnek a rég’ elmúlt szép időkről. De erre már az ifjak is abbahagyják a dalolást és hallgatják a mesét áhitatos csendben. Midőn a mese véget ér, fiatal szivük reménynyel telik el és méla csendben szövik a rózsás jövőt az ábránd arany fonalán. De nem sokáig álmodhatnak ébren is az ifjak, mert egy-egy jó kedvű legény, vagy leány nótára gyújt, eloszlik a rózsás kép és dalol ismét vidáman mindenki. Egyszer csak — de ekkor már a göncöl szekér rudja is lefordult az égről és a hajnali csillag is feltűnt — azt veszik észre a fosztogatók, hogy kifogyott alóluk a kukorica. A gazdasszony és az eladó leány marasztaló hangja hallatszik ki a távozni készülők zsivajából, kik megvendégelik a kukorica- fosztókat. A lakoma végeztével az öregek eltávoznak, az éltesebbek ismét hol komoly, hol vidám beszélgetés közben töltik az időt. A fiatalság táncra- kerekedik és dal, vagy a falu cigánybandája mellett szilajon, jó kedvvel járja a ropogós táncokat; melynek folytatása régi szép szokás szerint, szórakoztató társasjáték lesz. Világosodni kezd már, mikor a gazda és vendégek egymással kezet fognak, »szép álmok«-at kívánva, nyugalomra gondolnak. A csendet csak a távozókra figyelmes házi ebek csaholása zavarja meg. Kevés idő múlva a távolból még hallatszik egy-egy ábrándos szerelmes szivü legény dala: Hej fosztóka... Aztán — átveszi a tücsök csendes birodalmát. Sz. F. VASÁRNAP DÉLUTÁN. Legyen meg a te akaratod. Beteg gyermekének ágyánál ült a bús anya; nagyon aggódott, hogy gyermeke talán meg fog halni. A kis beteg halványan feküdt, mint halott, szemei le voltak csukódva; oly gyengén lélekzett, hogy csak néha volt hallható egy-egy mély sóhaja s a szomorú anya egyre aggódóbb lön szenvedő gyermeke élete miatt. Majd kopogtatás hallatszék az ajtón s egy szegény öreg ember lépett a szobába ; vastag pokrócba volt burkolózva, mert kint hideg volt. Minden jéggel volt borítva s a szél oly élesen fújt, hogy a vándor arcát metszőleg hasította. Az öreg ember a hideg miatt csak úgy reszketett. A kis gyermek elszenderedett egy pillanatra. Az anya addig kiment, bort hozott be, melyet aztán a kályhára tett, hogy az idegen számára megmele- gitse. Azután ismét a székre ült, közel az öreg emberhez, beteg gyermekére nézett, ki nehezen szedte a lélekzetet s annak kis kezét felemelte a takaróról. — Mit gondolsz? — kérdé az idegentől — életben marad-e gyermekem ? A jó Isten csak nem fogja elvenni tőlem ? És az öreg ember, ki maga a halált volt, oly különösen intett fejével, mintha egyszerre igent és nemet akart volna mondani. Az anya lesütötte szemeit s fájdalomkönyek hulltak alá orcáin. Feje egészen megnehezült; há-
