Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-03 / 35. szám

Magyar ember csüggedése.

Minden embernek meg vagyon a maga jellemző sajátsága. Amiről nyomban ráismé- rünk, hogy ez Péter vagy Pál. Egy mosolygás, egy mozdulás. Egy sóhajtás, egy bólin- tás elég, hogy reá mondjuk: ez ö.

De nem csak egyes embereknél találjuk fel ezt a tüneményt. A nemzetek, a népek, az emberfajokkal is igy vagyunk.

Egyik faj szívós, kitartó. A másik nép lángralobbanó heves, szilaj, barátságos, takarékos, munkás, lomha, érzelgős, hiú. kacér, dicsekedő, flegmatikus — és igy tovább, tovább, ki tudná e kis helyen leírni mi minden sajátságu.

A magyart, tehát enmagunkat ismerjük úgy, ahogy. Bár sajnos, még most sem úgy, mint kellene. Pedig a nemzet, a nép, mely magát jól ismeri, nagy erővel, hatalommal rendelkezik. Mert a nemzetekre is ráillik ám a bölcsnek mondása: „A legnagyobb böl- cseség, hogy ismerd meg magadat.“

Mindközönségesen tudva van, hogy van lelkesedésünk, van baráti érzelmünk, van vendégszeretetünk, van dalunk, hogy tudunk sírva vigadni, hogy ha velünk bánni tudnak az ingünket is odaadjuk, hogy jussunkat nem engedjük, hogy szeretünk perlekedni (bocsánat, a fiskálisok panaszkodnak, hogy ma már nincs annyi per, mint ők szeretnék) és igy tovább.

De a sok között van egy nagy bajunk. Kevés szó esik róla. Nem is igen firtatjuk. Pedig, ha nem lenne az a bajunk, talán erősebbek, összetartóbbak, szivósabbak volnánk.

A magyar ember hamar csügged. Hamar elveszti munkakedvét, nincs meg benne a lelki erősség, ébrenlét, mely a bajokkal, a nagyobbakkal épen úgy, mint a kisebbekkel szembeszáll. Nem tudja azt az élet igazságot, hogy ha az ember az élet esélyeivel bátran szembeszáll: azok elsompolyodnak, mint a tigris, mely előbb felfalni készül, de a bátor ^ellenállásra meghunnyá.szkodva kullog tova.

A magyar embert csapás éri ? Nyomban földre van sujva. Mintha villám ütötte volna meg, elbénul. Többé nem tud magához térni. Csak sóhajtozik, sirdogál és fontolgatja: Hogy volt régen, még tegnap. És ime: ma már vége mindennek! Vége, vége mindennek!

Nem igy van, kérdezem szeretettel ? Nem szóltok ugy-e? Jól van. De hallgatástok szomorú beleegyezés.

Bezzeg nem tapasztaljuk ezt a jelenséget egy, köztünk élő fajnépnél. Az szívós, mint a macska. Ha itt földre dobják, felugrik más helyen és halad tovább, mintha mi sem történt volna. Elveszti vagyonát, bukik, összeszedi sátorát, megy tovább és él tovább. Az élet esélyei őt ki nem hozzák sodrából Nem keresi, nem is fél tőle, mit mond a világ, a falu, a rokonság. Ő halad a maga utján, mert neki élnie kell.

Bizony, hogy a magyar ember is megszívlelhetné ezt a jellemző sajátságot. Megszívlelhetné azt a példabeszédet, mely emi- gyen szól:

Megelégedett, boldog fészekben éldegélt a madárcsalád. De nagy vihar jött. Szétdulta a boldog fészket. Sirdogálva röpködték körül a szárnyasok a kis fészket. Nappal és éjjel.