Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-20 / 33. szám
260 MAGYAR FÖLDMIVELŐ VASÁRNAP DÉLUTÁN. A babonások. (Folytatás és vége.) A mint így végezné Csutakné beszédét, Puff! a kaszni pattan, mintha nyúznák, tépnék. »Szent kereszt, ne hagyj el« kiáltnak mindnyájan, Körül nézegetvén a ház zigzugában. »Csiba! szólott mostan Hájasné, a bába, Tudom én, mi hozza e zajt a szobába : Az ördög kisérti a bakterné lelkét, Meg kell őt menteni, hogy ha tán lehet még.« Erre zsíros könyvet vesz ki hónaljából, Mialatt a többi száját tátva bámul, A bába kinyitván nagy könyvét középen, Kezdi visszájáról olvasni ekképen: »Pokolbéli sátán, parancsolom néked, Takarodjál innen, ha van emberséged; Ezt mondja tenéked most és mind örökre Keresztuton talált vén Sybilla könyve.« Itt megállt; kívülről benézett a hajnal; A csordát az utcán már terelték zajjal. Fölkeltek mindnyájan bakternéhez lépve, Hogy lássák, mint lelik, halva-é vagy élve? A bakter is fölkelt s hozzá ment, hogy lássa, S megkérdje, mi légyen végső óhajtása? »Ah jó feleségem — szól a bakter — látod — Itt hagysz s még nem mondtad, mi az óhajtásod?« Felnéz a bakterné s halkan igy szól: »félek, Félek, hogy meghalok s igy nem soká élek. Ha pedig meghalok, ki visel rád gondot, Érted-e azt apjok, mi az, a mit mondok?« »Értem, kedves anyjok, értem, szól a bakter, De hisz mondottam már, hogy e gonddal hagyj fel. Ne félts te engemet, gondolkoztam régen, Hogy legyen, ha meghalsz, másik feleségem. Özvegy Hájas Zsuzsit, a ki itt van épen, Szükség esetére feleségül kértem. És ő rá is állott, — légy tehát nyugodtan, Mert én jó magamról im már gondoskodtam.« A szinlő bakterné ily furcsa beszédre. Dühösen ugrik föl arcából kikéivé. »Mit? kiált, hát való, miről gyanakodtam? Nojsz! megállj, terólad én is gondoskodtam!« S most egy bottal, melyet eldugott előre Páholja a férjét, vervén nyakra-főre. Futásnak ered ez s most a kuruzslókat Kezdi dögönyözni, ütvén rajtok jókat. Volt szörnyű orditás, visitás és lárma, Mely kis háborúnak is könnyen beválna, Futnak a babonás vén vászon-cselédek, Magukkal ragadván az elpáholt férjet. A bakterné pedig a bősz csatatéren Fenyegetve áll meg nagy bottal kezében. »Megtanítom, kiált, majd én azt a bábát, Ha ide jön, tudom, eltöröm a lábát!« összefut bámulni most a falu népe, Nem tudván ily korán, hogy mi mehet végbe ? A bakterné hiven elbeszéli nékik, A dolog mivoltját s minden egyes részit: Özvegy Hájas Zsuzsi cudar kuruzslását És férjére való titkos rátartását; Férje hűtlenségét, ki már jó előre Duplán házasodni próbált nyakra-főre. * * + Ezen idő óta nincsen e községben, Aki holmi titkos babonába’ higyjen. Legkevésbé pedig a bakterné férje, Ne hogy még valaha ilyen csúfság érje. B. S. Apró borsszemek. Apáinknak kegyeletes vágyódásuk volt, hogy szent István napján a fővárosba mehessenek. Mentek is. Sokszor áldozattal. És imádkoztak a hazáért, lelkesedtek az ország szivének, a büszke fővárosnak szépségén. Ma legtöbben azért mennek, hogy levagy e/sülyedjenek. * Mennyi sok, igazán egyszerű epizódok (törté- netecskék) maradtak fenn az öregektől a szent- istvánnapi bucsu-utazásról. Hogy sült, hogy pattant ki aztán hazajövetelkor egyik-másik urambátyám- nak balesete, András bá’ elmondotta a sógornénak Dani bá’ esetét, e’ meg amannak. * így például beszélik a ........i szentistvánnapi bu csusokról, hogy Pest nagy városában eltévedtek, mert vezetőjüktől — a falu jegyzőjétől elcsapódtak. Jártak, járdaltak a palota-erdők közt, mint a tévedt nyáj. Osztég minden járó-kelőt megállítván kérdezve — Nem látta a mi nótáriusunkat valahol ? Persze, hogy minden megállított lótó-iramodó pesti ember a faképnél hagyta őket. Legföljebben egy mosoly jutott osztályrészül. — No iszen, itt ugyan más bölcsőben ringatták az embereket, mint a mi falunkban — mondogatták aztán egymásközt az atyafiak, * Nagy dolog is volt a’, mikor Szent Istvánra fél vasúti jegyen lehetett elsőben menni. Büszke volt ám reá a vidéki ember. De még mennyire. Kitűnik ebből a jó izü kis esetből. Bálint bátyánk egy gyönyörűséges, ragyogóan fényes kirakat előtt tátott szájjal elbámult. A nagy fényesség csalóka tündérként játszott szeme fényével is. így történt, hogy fejét egy colstoknak tized- részével beljebb nyomta, mint kellett volna. Az óriási üveg bétört és csörömpölve hullt alá. Persze, hogy a kereskedő kiugrott nyomban és Bálint bá’t karon ragadta, — Fizesse meg — szólott oda erélyesen. Bálint bá’ nem nagyon ijedt ám meg, mert biztatta a kebelében levő mikéntség, de azért jogával élt és igy szólott: — Jól van! De tudja meg az ur, hogy csak felil fizetem, mert én vidiki vagyok, és fél vasúti jegyen utazom. Nótárius.
