Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-21 / 20. szám

20. szám. Aggodalmunk — reménységünk. Aggodalommal telikel mindnyájunk szive, ha elgondoljuk, hogy immár egy féléve an­nak, hogy országunk szekere újból elakadt. Félbeszakadt tehát a már megkezdett és ter­vezett sok szép, üdvös eszme megvalósitása. Terhes fellegek tornyosultak országunk egére. Nem tudják még a legavatottabb sze­mek sem megfejteni, hull-e ezekből a terhes fellegekből csendes, termékenyítő eső?... De a milyen jól eső látnunk, hogy az előbukkanó nap fényes sugarai megvilágít­ják a sötét, komor felleget, éppen olyan jól eső reménységgel telik el szivünk, a szép, ál­dásos időjárás láttára. Reménységünk vagyon a virágokat fa­kasztó, jótékony esőt hozó, gyönyörű na­pokban. Az ország majdnem minden részé­ben, a terhes, komor fellegekből terméke­nyítő eső hullott alá. Ez a mi jóleső remény­ségünk. Mert sokat vár ám a gazda a jó májusi időjárástól. Ugyszólváfi egész évi fá­radságos munkájának egyik fő kelléke a jó májusi időjárás. Ha beborult is a politikai világ ege felet­tünk, azért ne búsuljunk, szolgáljon vigasztalá­sunkra halhatatlan költőnknek eme szép verse: De ha Isten bút adott a nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg. Hol terem több bor, búza és szép leány, Mint itt belül, Magyarország határán. Milyen édes, vigasztaló, reményteljes szép szavak ezek!... Méltán lehetünk háladatosak a magyar föld iránt nem csak azért, mert szá­munkra minden szükségest megterem; hanem azért is, mert hosszú, ezer éves mult köt hozzá. A magyar soha nem volt háládatlan földjéhez. Drága véren szerezte és tartotta fenn mind e mai napig. Volt ugyan a ma­gyarnak sok bűne, de e földhöz, — me­lyet megtanult becsülni, — mint gyermek édesanyjához mindig híven ragaszkodott. Volt a magyarnép saját földjén üldözött is. Mikor kénytelen volt az embertelen török-tatár csordák elől, békés tűzhelyét elhagyva, ren­geteg erdőkbe, vagy kívül e hon határain keresni menedéket. De az ellenség elvonu­lása után ismét visszatért, felépítette tűzhe­lyét és tovább mivelte földjét. Volt egy na­gyon szép erénye a magyarnak, soha nem tagadta meg Istenét. Ezen erénye mindig ki­emelte bűnei posványából. A magyar föld sem volt háládatlan gyer­mekei iránt soha. Mint jobbágy mindig hí­ven fizette zsoldját urának, a magyarnak. Mindig jó volt, a példaszó is azt tartja, nin­csen rossz föld, csak rossz gazda. Reménységünket növeli az is, hogy a május hónapban levő fagyos szentek az idén megkímélték vetéseinket. Mig a múlt eszten­dőben perzselő meleggel, azelőtt pedig fagy- gyal köszöntöttek be, addig az idén csendes, békességes vendégeink voltak. Megkönnyeb­bült szívvel, de aggódva sóhajtunk fel, mert még hátra van Orbán, (május 25.) bárcsak hozna ő is, mint a többiek termékenyítő, csendes esőt!... Ne essünk kétségbe, hiszen mindnyájan tudjuk, ahol legnagyobb a veszély, ott legkö­zelebb van az Isten!... Reméljük a legjobbat!... 8». i\

Next

/
Oldalképek
Tartalom