Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-14 / 19. szám
148 MAGYAR FÖLDMIVELÓ szól, hogy ha veszni akarsz, vállalj kezességet. Ugyancsak ilyen veszedelmes dolognak tartja az adósságcsinálás kellemetlen függelékét, a kamatot is, amelyről azt mondja, hogy a kamatos pénz egy tálból eszik az emberrel. Éppen az adósságcsinálás nagy veszedelme miatt tartja a magyar nép nagy bajnak azt, hogy kettőt nem lehet az országból kiirtani : pórt és adósságot, e felfogásából kifolyólag teljes meggyőződéssel kijelenti, hogy elég gazdag, ki senkinek sem adós. S. V. dr. Adóleengedés rozsdakárok esetén. A Fejérmegyei Gazdasági Egyesület mozgalmat indított oly irányban, hogy a megyebeli gazdák a vetésekben okozott rozsdakár címen tömegesen kérjenek adóleengedést. Miután adótörvényeink szerint rozsdakár fellépése esetén kifejezetten nincs adóleengedésnek helye, a kir. pénzügyizazgatóságok az e címen adott kérvényeket rendszerint el is utasítják. Az egyesület nemrégiben küldöttségileg tisztelgett a pénzügyminiszternél is, azt kérve, hogy a pénzügyigazgatóságok részéről elutasított kérvényeket a felek a közigazgatási bíróság, mint legfőbb fórum, ítélete alá bocsássák. A fellebbezéseknek meg volt a kellő sikere. A közigazgatási bíróság egyes konkrét esetekből kifolyólag foglalkozván a kérdéssel, legutóbb elvi jelentőségű itétetben kimondta, hogy a rozsda is oly elemi csapás, melynek fellépése esetében adóleengedésnek helye van. VASÁRNAP DÉLUTÁN. A kincskereső. — Elbeszélés. — Irla : Csengeri. II. — Ne tegye magát nevetségessé, — mondám neki — álljon föl, titkát úgy sem árulom el! De én kezeskedem komám uramnak, hogy ahol azt az úgynevezett lidércfénvt látta, kincset hiába keres. Ne gondolja, hogy az a halvány szinü láng, mely ott a lápon föltűnt s a mely csalfa futással komám uramat hínárba vezette, valamely boszorkány melynek föladata az elásott kincset megjelölni, de mig azt kiadná, addig az embert takarosán megkinozza! Világért sem! Az a láng ép oly természeti tünemény, mint a kemencében a fa lángja, vagy pedig a gyufáé, mely dörzsölés után égni kezd. Meg is magyarázom mikép keletkezik. Temetőkben, mocsá- ras helyeken, a hol nagyon sok a rothadó anyag, a rothadás eredménye képen nagy mennyiségben fejlődik ki egy légnem : az úgynevezett köneny; amint egy kis szél keletkezik, ez a köneny a levegőnek egy alkotó részéhez, a légenyhez ütődik s azzal egyesülve lángot képez, melyet a szél tetszése szerint hajt maga előtt. Ezt az elég ritka természeti tüneményt nevezi a nép babonája lidércnek. Kincses komám egész beszédem alatt tagadó- lag rázta a fejét, mintha mondani akarta volna: — Nem szedsz rá koma! — Lássa! — mondám én folytatva — az én kertem végén is föltűnnek bizonyos idő óta ilyen lángok, de nekem eszembe sem jut ottan kincset keresni. — Mit ? kiáltá a komám fölugorva, miközben szemei fénylettek, arca piroslott az örömtől — a kelmed kertjében is jár lidérc és azért mégsem keres kincset ottan? Rektor uram, a saját szerencséje érdekében kérem, lessünk rá egy éjjel a lidércre s ássunk ott, a hol az feltűnik! — De én biztosítom, hogy ott nem fog kincset találni. — Csak ebben az egyben ne ellenkezék velem! Lessünk rá együtt a lidércre! Már láttam, hogy nem állhatok ellen kérésének. azért, főképen, hogy téves hitéből kigyógyit- sem, ráállottam, hogy meglessük a láng feltűnését s utána ássunk. A megjelölt napon, esti tiz óra után, mikor a faluban minden elcsöndesedett, látható izgatottsággal beállított hozzám Kincses uram ásóval és tolvajlámpással fölfegyverkezve. Mint az ügy kísérteties komolyságához illett, egy szót sem szólottunk egymáshoz, hanem óvatosan, nehogy valaki meglásson s hallgatagon, nehogy a lidércet elriasszuk, be- lopódzlunk a kertbe s ott egy bokorban leheve- redve vártuk a lidérc megérkezését. A szúnyogok csíptek, az éjjeli harmat ruháinkat átnedvesitette, de mi azért meg sem moccanva feküdtünk ottan. A toronyóra lassú ünnepélyességgel tizenkettőt ütött, a szellemek órája elérkezett. Kincses uram türelmetlensége legfőbb fokra hágott. Egyszerre csak suttogva felém kiáltja: — Komám uram, ott a lidérc! — És azzal ásóját és lámpását fölkapva vakon rohant a tövis kerítésnek, honnan alig volt képes magát kiszabadítani. Odatekintettem és csakugyan láttam azt a sajátságos lángot ide s tova lobogni s végre a kerítésen át eltűnt. — No komám, tehát hol tűnt föl a lidérc? — Itt, itt, mondá lelkendezve és ásójával a földet verve. — Tehát ássunk! — mondám én alig titkolható kárörömmel, mert már tudtam mi lesz munkájának eredménye. Hozzá kezdtünk a munkához, azaz jobban mondva Kincses komám teljes erejéből hozzá látott,, hogy csak úgy izzadt bele, mig én csak piszkáltam jobbra balra az ásómmal. Egyszer csak fölemelkedik, hogy hosszabb lé- lekzetet vegyen, körülnéz s hirtelen összerezzenve hozzám fordul és suttogva igy szól: — Most már bizonyos, hogy itt kincs van. nézze csak a kerítés körül az irigy szellemeket, akik meg akarnak fosztani fáradságom dijától! Körülnéztem én is és mintha ott láttám volna a szomszéd siheder fiát. Kezdtem sajnálni a komámat, de azért biztattam, hogy folytassa tovább munkáját. — Komám uram! — szólott egy idő múlva ismét fölegyenesedve — kiállhatlan bűzt érzek én itten! — Hát ásson itt egy kissé jobbra — mondám, neki — hátha itt lesz a kincs! Szót fogadott. Ismét hányta a földet szerte szét úgy, hogy szemlátomást nagyobboddott a gödör. De alig dolgozott három percig ismét fölegyenesedett. — Már komám uram — mondá — én ki nem.
