Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-14 / 19. szám
146 MAGYAR FÖLDMIVELŐ szerető szivek várják aggódva, hol barátságos tűz lobog a kandallóban, mely mellett hű nő készíti az egyszerű estebédet! Mily szép jelenet az, midőn a nő, gyermekek körülveszik őt hogy kikérdezzék a napi munka fáradalmai felöl s ők is elbeszéljék örömüket és bánatukat. Csak az tudja méltányolni e szép jelenetet, a ki látta a másikat is, azt a viszszata- szitó • sötét képet, midőn a könnyelmű apa letéve munkaeszközét — siet a tivornya helyére, ott szívja magába a testet és lelket ölő pálinkát, ott ordít s emeli ökleit lelketlen cimboráira! Az ilyen ember nem képes felfogni, hogy otthon siró felesége és gyermekei várják és siratják! Azonban félre ne értsen senki. Mi, midőn az otthonnak becsét és szépségét rajzoljuk, világért sem akarjuk mondani, hogy egy munkás ember, vagy bár ki más is — át ne lépje küszöbét, vagy egy általán kerülje az embereket! Arra vagyunk teremtve, hogy társas életet éljünk. Jaj az egyedül állónak! Élethivatásunk, kedélyünk sokszor vonzódik az emberekhez és e vonzalmat meggyengiteni vagy éppen kiölni nem szabad. Csak arra vigyázzunk, nehogy életünk nagy részét a világ zajának szenteljük. Ne merüljünk el úgy a barátságban, hogy az kárunkra legyen. Ne fejleszszük a vendéglői és a korcsmái életet, hanem: Keltsük életre a régi magyar vendégszeretetei, midőn a családok együtt éreztek, együtt szórakoztak, együtt mulattak otthon! Dobjuk el magunktól azt a rideg elvet, hogy ki-ki magának. Mindig emlegetjük, mily szép volt az a régi világban, mikor a családok egyszer itt, máskor ott összejöttek s mulattak olcsón, otthon és kellemesen. Ma már nem azt a világot éljük. Ki-ki magának. Félre a komasággal, félre a barátsággal! Nincs igazunk! Ma is lehet az, a mi régen volt. Csak legyen meg bennünk az akarat. üe egy öreg hibában szenvedünk! Inkább akarunk szép ruhában koplalni, mint egyszerűben jól élni. Inkább akarjuk a nagy nyilvánosság előtt jó drágán magunkat mutogatni, mint igazi, egyszerű és őszintén barátkozni otthon! Boldog, kinek otthonja van! Adjátok kézröl-kézre a mi újságunkat! Uj és régi betegségeink. A »Magyar Földmivelő« újságunk legutóbbi számában a »Mi ujság«-ok között egy uj, ragadós betegségről van beszámolva. Ennek a betegségnek a neve nyakszirtmerevedés, helyesebben nevezve ogygerinc-hártyalob. Ez a betegség Ausztriában s különösen Newyork- ban lépett fel járványszerüleg olyan nagy mértékben, hogy már halottai is vannak. Nálunk Magyar- országban a múlt évben és az idén is fordult elő ilyen betegség, de mind meggyógyultak a betegek. Magyarországban megtörtént minden óvóintézkedés arra, hogy a nyakszirtmerevedés járványa közénk ne férkőzhessék. 'Ezen betegséget kevésbé veszélyesnek tartják a skárlátnál és influenziánál is. Ennyit ir a mi újságunk az uj betegségről. De iszen nem irhát többet, a rossz hírből elég ennyi is. Nem akarom én sem a szives olvasó figyelmét az uj betegség felé terelni, hiszen van nekünk annál egy sokkal veszélyesebb, régibb, az újhoz hasonló ragadós betegségünk, melyet örököltünk és tőlünk is örökölnek az utódok. Ez abban különbözik az uj betegségtől, hogy mig ezen uj ragadós betegséget, ha beleestünk, kénytelenek vagyunk elszenvedni, addig a régi betegségre nem kényszerit semmi; tehát csak passzióból szenvedjük. Különben a neve ugyanaz, ami az újnak, nyakszirtmerevedés. Régi betegsége a magyarnak az, hogy nem érti meg egymást. Ha az egyik ember valami üdvös, közhasznú eszmét akar megvalósítani, azt a másik csupán azért, mert nem érti meg, vagy nem az ő eszméje, vagy talán nem lesz belőle olyan nagy haszna, mint szeretné, — rosszalja. Bizonyosan tudja, hogy ha ez az ügy elbukik, sokaknak kárára lesz, de azért vállvetve igyekszik azt elbuktatni. Ilyen elfogult munka eredménye lesz aztán az, hogy a testvérből és rokonból idegen; a jóbarátból és szomszédból ellenség lesz. Akik eddig nem tudtak egymás nélkül el lenni, ezután peckesen, meredt nyakkal, félreforditott fejjel haladnak el egymás mellett. Ezen régi betegségnek termékeny melegágyai némely családok is. Hallottam nem egyszer, hogy a tollasabb, (vagyonosabb) családoknál a szülők igy oktatták gyermekeiket: — Meg ne lássam többet, hogy azokkal a szegény gyermekekkel játszatok! Nem tihozzátok valók. Látjátok, alig akad meg rajtuk egy ruhadarab. Keressetek magatokhoz való játszótársakat, hiszen azok szegény-gyermekek! De hallottam azt is, amint a szegény szülők oktatták gyermekeiket igy: — Ne barátkozzatok azokkal a gyermekekkel; ne is köszönjetek nekik! Akárhol találkoztok velük, csak menjetek el mellettük, hiszen azok uri-gyer- mekek! Ti szegények vagytok, szérűi álljatok! Tanuljátok meg, hogy úrral cseresznyét egy tálból enni nem jó, mert meglő a magvával! A gyermekek persze megfogadják szülőik parancsát és a ma még elválaszthatatlan játszótársak holnap már nem veszik észre egymást. Beleestek a régi ragadós betegségbe, meredt nyakkal, félrefor- ditolt fejjel vonulnak el egymás mellett. Holnap-
