Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-07 / 18. szám
140 MAGYAR FÖLDM1VELŐ vessen el s reá lestem, Láttam, hogy éjjel főikéi, ásót vesz magához s a falun kívül a »Sárrét«-nek tart. Nem mertem követni, nehogy tisztességes nevemben az éjjeli kóborlás miatt csorba essék, s ime férjemet reggel tetőtől-talpig sárosán a napszámosok hozták elő; mint mondják, alig voltak képesek őt a láp egy mélyebb helyéről kihalászni, a hová nem tudom mily módon jutott. Ezen elbeszélésből és a komám látszólagosan összefüggéstelen szavaiból azonnal tisztába jöttem a helyzettel. Láttam, hogy mi csavarta el a szegény ember fejét, föltettem magamban, hogy észre térítem, de fájdalom, most ilyen lázas állapotában nem segithettem rajta, várnom kellett fölgyógyulásáig. A komám asszonyt tehetségemhez képest vigaszlalgat- tam, szivére beszéltem, hogy orvost hivasson s amaz erős ígérettel, hogy a beteget mennél többször meglátogatom. elbúcsúztam. Pár nap múlva, akkor már égő pipával, no meg méltóságomhoz illő lassúsággal ismét ellátogattam Kincsesékhez. Szerencsémre nem volt senki más otthon, csupán a komám nram, akit már nem gyötört többé a láz, csupán a betegségből maradt gyönge- séget éi'ezte s beléptemkor mély gondolatokba mé- lyedve ült a tulipános ládán. Köszönésemre meglepetve riadt föl s oly nehezen tudta magát összeszedni, mintha távol két-három mértföldnyire mulatoznék a lelke s onnan kellene visszaszólítani. — Részvéttel értesültem — kezdém óvatosan a beszélgetést — komám uramnak szerencsétlenségéről, voltam is itt meglátogatni, de természetesen arról nem tud semmit sem, mert akkor a láz gyötörte. No de annál inkább örvendek, hogy most egészségben láthatom. — Nem épen — válaszolá feszengve a komám, akin nagyon látszott, hogy nincs Ínyére a beszélgetés és zavarában pipájába üszköt tett, pedig a nélkül is úgy égett, hogy csak úgy piroslott benne a parázs. — Azt hallom, — folytatám, egyik szememmel folyton Kincses uramra sandítva — hogy a láp egy mély kottyanójában találták meg, a honnan alig bírták kihúzni. Kincses uram nem felelt, de a helyett oly mérgesen szívta pipáját, hogy csakhamar hatalmas füst- fellegbe voltunk borítva mindketten. — Talán fuvarozott és a sötét éjben eltévedi? — Nem — mondá fuldokolva, mert ekkor, nem tudom akarattal-e, vagy önkénytelenül oly erősen kezdett köhögni, hogy egy ideig hallgatnom kellett. — Vagy talán kiment a lápra vadászni? Komám uram elkezdett izzadni. — Már én — folytatám másoldalról próbálva Kincses uram makacs titkolózását legyőzni — komám uramat igen okos, tapasztalt embernek ismerem, aki sok olyat tud, a miről másnak még sejtelme sincs. Meg vagyok győződve, hogy most is valami igen fontos, de titkos dolog miatt ment ki éjnek idején a lápra. Komám uram jelentőségteljesen kezdett mosolyogni s arca szinte kigömbölyödött a boldogságtól. — Nem volna hajlandó elárulni a titkát? Nem kívánnám ingyen. Komám győzelmes tekintettel, de tagadólag rázta fejét. — Én tudom a titkát — mondám erfe emel- kedettebb hangon és hirtelen felé fordulva — kimondjam ? A komám erre ijjedten ugrott föl a ládáról s reám szegezte a szemeit, mint halált hozó két töltött pisztolyt, de én erre egy cseppet sem ijjedtem meg, hanem folytatám: — Bolygó tüzet, úgy nevezett lidércfényt látott kelmed a lápon, melyről azt tartják, hogy a hol az föltűnik, ott sok kincs van elásva. Kelmed kincset keresett a lápon. Mint a kit villám sújtott, úgy rogyott le az én emberem e szavak után a földre s mikor kissé magához tért, térden állva, összetett kezekkel könyör- gött, hogy ne áruljam el titkát; ő esküszik mindenre, ami szent, hogy megosztja velem a kincset, mihelyt föltalálja. (Tovább is van, mondjam még ?) ISMEBETEKTÁRA. A természet forgó komédiája és tragédiája. Irta : Perényi János. li. Mindeddig a második zivatarból csak menydörgés volt hallható, midőn egyszerre az alsó felhők egyike a föld felé lebocsátkozván, ezzel közlekedésbe lépett: fordított kúp alakot vett föl, melynek alapja a felhőkben gyökerezett, csúcsa pedig a talaj fölött néhány méternyi magasságban lebegett. Ez a csúcs élénk lángvörös fényű süvegben végződött. Úgy tetszett, mintha ebben a pillanatban minden dörgés megszűnt volna. Erre csodálatos vonzási tü- nemén}rek vették kezdötüket: minden por, a föld felületét boritó minden könnyű test a felhő csúcsa felé rohant. Folytonos tompa moraj hallatszott. A fordított kúp körül apró felhők ugrándoztak, keringtek és gyorsan fel s alá szállingóztak. Ez volt a dolog komikus (nevettető) oldala, ezután következik a katasztrófa (szomorúság). Ugyanis a tölcsér a feléje forduló fákat megragadta és teljesen megrongálta. Ezután lebocsátkozott a völgybe, egy viztelen, de még nedves patak mentén ültetett fák felé. Erre, miután mindent összetört és gyökerestől kitépett, a völgyön keresztül átvonult és a lejtő közepén levő más ültetvényekhez közeledett, hol hasonló módon mindent elpusztitott. Itt a tölcsér néhány pillanatra megállapodott: itt ugyanis az első égiháboru határa alá érkezett. A tölcsér miután egy szép ültetvényt leaszalt és feldúlt, a chatenayi kastély parkjába rontott s azt a pusztulás színhelyévé változtatta. A falak földöntettek, a kastély és a major födelüket, kéményüket elvesztették, a fák több száz méternyire sodortattak, szarufák, kereszt-gerendák, cserépzsindely 500 méternyire s még ennél is tovább sodortattak. A felhő-tölcsér mindent elpusztítva, a dombon észak felé lebocsátkozott, a fák felét kiszárította és kiforgatta, a halakat mind megölte, egy fűzfasor mentén, amelynek gyökereit a patak vize mosta, lassan haladva vonult s ez útjában terjedelmének és hevességének legnagyobb részét elvesztette. Erre még lassabban a rákövetkező síkságra vonult, azután is
