Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-23 / 16. szám
124 MAGYAR FÖLDM1VELÓ — Nézd csak ezt neked szántam Istók! — azután befogta száját, de a szemével igy folytatta : — No te paraszt, hadd lám, mit csinálsz most! Istók meg kibontogatta a selyem papirost és két szép aranyosan cifrázott üveg ablakos nagy cukortojás volt kezében. De a színe olyan piros volt, mint a Piroska kipirositott orcája. A leány hátratette két kezét és úgy nézte. Istók meg nem örült az ajándéknak, hanem igy szólt: — Maga meg ilyenekre pocsékolja a pénzit ? Mert hogy drága két jószág lehetett az. — Mit tudsz te ahoz, — mondá Piroska — ez igy divat minálunk! — Tinálatok? — mondá önkénytelenül utána Istók. Csak tátva maradt a szája. És a két nagy üvegablakos cukortojásról eközben megfeledkezett s úgy kiesett a kezéből, mintha a lidérc csapta volna ki, oszt neki a földnek, és ott ezerdarabra tört! — Hát furcsa divat járja arra tinálatok, Piroska. És a tinálatok szót jól megnyomta. — Most meg Isten áldjon meg! mondá keserűen és azzal kifelé indult Islók nagy csalódással. — Isten áldja Szárcsi ur! veté utána Piroska nagy helykén. És akkor összesöpörte a földről a tojás cukordarabkáit és uras móddal kezdte azt szopogatni a rozoga fedelű kicsiny porta düledező első házában. Akit a világ meg nem bélyegez... Bodnár Gáspártól. Boldogak voltak. Szerették egymást forrón és igazán. Semmi sem zavarta meg a családi békét, nyugalmat. Három szép reményteljes gyermek fűzte össze boldogságuk szálait, oly erősen és szétszakit- hatatlanul, hogy azt hitte volna az ember, e boldogságnak, e szép, nemes nyugalomnak soha sem lesz vége. A férfi küzdött. Küzdelmében segítette, kitartásra buzdította az öntudat: gyermekeinek jövőt és megelégedést szerezni. És látta a jó apa, hogy fáradságának, küzdelmének sikere van. A hű feleség, a takarékosnő, az önfeláldozó anya úgy betudta osztani férjének keresményét, hogy jutott is, maradt is. Szép, jogosult remény kecsegtette őket gyermekeik neveltetése iránt, hiszen az volt vágyaik netovábbja, önfeláldozásuk indoka, az akart lenni küzdelmeinek eredménye is. Mily megható látvány volt, mikor a fejlődő gyermekek apjuk köré csoportosultak. Mikor kimentek a szőlőbe, a lankára, a dús kalászoktól ringó szántóföldekre. Ilyenkor az apa arcán a megelégedés ömlött el s szemeiből azt lehetett olvasni : gyermekeim! ezeket nektek szereztem véres verejtékemmel, önfeláldozásommal; tudjátok megbecsülni s éltetek utain felhasználni, ez lesz jutalmam s síromban csöndes megnyugvásom. A gyermekek nőttek és fejlődtek... A boldogság még mindig a régi, a megelégedésben gyökerező volt. Hanem egyszer megváltozott a kép. Az apa szomorú lett. Mintha szivének legmélyén valami titok zavarta volna meg kedélyét. Mintha féreg lo- pódzott volna az életerős tölgy gyökerére, sárgultak a levelek ... a szomorú ősz képét mutatták ... Senki sem tudta mi a baj. Senki sem tudta, honnan a türelmetlenség, a szomorú egyhangúság, búskomorság és mély gondolkodás az apa homlokán. A nő gyöngédsége, vigasztaló szavai, lélek ereje, a szépen fejlődő gyermekek ártatlan csacsogásai, örömei —- mit sem értek. Egy eltörölhetet- len búskomorság nyomta sötét jegyét az apa homlokára, mely ott virasztott a család megelégedésének romjain... szüntelen, minduntalan... Este volt. Együtt ültek mindnyájan. A szobában sötétes vala, csak a kályhában pattogó tűz szórta sugarait szerte-szét. Csöndesen ültek mindnyájan, mintha gyászoltak volna valakit, mintha sötét fekete posztóval volt volna a szoba behúzva és középen kiterítve az, ki legkedvesebb volt a családban. Ki volt terítve csakugyan a család megelégedése boldogsága. Néma merengés virasztott mellette... öntudatlanul. Mikor tizet ütött az óra, az apa ölébe vette legkisebb leányát. Ott dédelgette, ott csókolgatta sokáig... azután a másik kettőt is sorba ölelte, sorba csókolta. Végre kedves feleségének nyakába borult és sirt mint a gyermek, keservesen zokogva.. . sokáig, igen sokáig ... Sirt és zokogott az egész család. Pedig nem tudták, kit siratnak. Hiszen itt maradnak mindnyájan. Együtt egymás körében, hosszú ideig, boldogan és megelégedetten. Mindenki nyugvóra tért. Az apának még dolgai vannak. Ó a másik szobába ment, az anya gyermekeivel maradt. Soha buzgóbban nem végezték el azok a gyermekek esti imájokat, soha forróbb ima nem szállott fel a csillagos égbe e hajlékból, mint ma este. Miért ? Nem tudta azt senki. Öntudatlan, de azért sokat jelentő imák valának azok. A gyermekek szenderegtek. Az anya ott térdelt még mindig a szoba padlózatán. Szive csendesen dobogott, szemei könyben ringotlak, kezei össze- kulcsolvák... Az éjjeli őr már tizenkettőt fújt, mikor a legkisebb leány felsikoltott: — Anyám, hol van apuka? — Alszik már ő is gyermekem. — De szeretnék vele beszélni. — Miért gyermekem ? — Megkérdezném tőle, miért oly szomorú ? Aztán ismét elszendergett a kis leány és álmodott az ő kedves apukájáról, hogy gyilkosok támadták őt meg, hogy vér folyt ott. A gyermeke álmai felett virasztó anya mint egy messze távolból jövő zokogást hall az éj néma csendjében. Figyelni kezd. Keblében valami titkos sejtelem dúlt — akaratlanul huzza valami, öntudatlanul megy — férje szobájához ... Az ajtó zárva van. Kopogtat, zörget, kiált iszonyú erővel, rázza az ajtó szárnyát, úgy hogy az szétnyílik. Szive trázó sikoltással rogy halálsápadt férjének keblére. — Mit teltél, mond mit tettél ? Miért zokogtál.
