Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)

1904-12-04 / 48. szám

384

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

és elhagyták ezt a cimborás tanyát. Elvándoroltak... a haza másik szélére. Nem tengereken túlra. Nem Amerikába. Csak arra Csongrád felé, ahol a magyar emberek is észre térnek már. Ahol megmutatják a világnak, hogy... a magyar is emher ám a talpán — ha akar.

Péter nem tudott nyugodni ez este. Szemeit nem fogta az álom.

— El innen — suttogta magában. De hát hova?

Az asszony tudta, hogy Péter szivében vihar

dúl. Most látta elérkezését az ő idejének.

— Péter, ne háborogj. Féltem eddig, azért nem adtam kezedbe a levelet.

— Miféle levelet?

— A Csontosékét.

— Mit írnak?

— Hogy az Isten megsegítette őket.

— Ezt én is tudom.

— De azt nem tudod, hogy már a maguk házukban laknak?

— Micsoda ?

— A saját házukban.

— Ne beszélj, asszony.

— De úgy vagyon.

Az ember nem szólt aztán semmit. Csak hallgatta önszivének viharát. Az a gondolat, hogy a földmunkásnak,. a szegény, földhöz ragadt napszámosnak is saját háza van, tehát a maga házában élhet, oly szenvedelemmel ragadta meg lelkét, mint a hősöket, kik valami nagy, elhatározó lépésre szánják el magukat.

Mikor ismét munkára ment Péter, az asszonyt megcsókolta és igy beszélt neki.

— Nem halunk meg addig, mig nekünk is nem leszen egy kis kunyhónk.

Az asszony hallgatott.

— Miért hallgatsz Eszter? Talán azt hiszed...

— Dehogy, csak arra gondoltam ...

— Hogy már eddig is lehetett volna.

— Úgy van! De már csak hagyjuk ami volt. Azután nézzünk, aminek lenni kell.

*

* *

Péteren hihetetlen változást vehetett észre mindenki. Megcsendesedett. Nem a munkában. Mert azt kétszerezte. De viselkedésében, egész lényében. Nem járt sehova. Munka után szó nélkül tért haza. A cimboráknak csak éppen köszönt. De szóbeszédbe se’ ereszkedett velük. Csúfolták is úgy, háta mögött.

— Nagyságos ur akar lenni.

— No talán jó lesz a ténsurból is.

— Az asszony hajtotta meg derekát.

— Anyámasszony lett.

Péter hallotta is olykor-olykor a szóbeszédet, de nem is hederitett rájuk.

— Csak beszéljetek! Elég volt! Majd észre tértek ti is. Vagy elpusztultok.

Péter már néhány garast meg is takarított. Mikor pedig látta, hogy a munka fogytán van, utra- kerekedett. Meg akarta tapasztalni saját szemeivel a Csontos koma boldogulását. A maga házát.

Mily látvány tárult eléje. A szélmalmok hazájában, messze a várostól, ahol eddig szikes libalegelő volt... egy valóságos kis városrész épült. Már

egy pár száz ház. Egyszerű, de olyan takaros kis házak. És kik laknak e házakban?

Bizony, igen szegény emberek. Úgy hívják őket ottan... a nincsellenek. Napszámos emberek voltak, kik terhes árendákat fizettek nedves, egészségtelen jukakért. Most a magukéban laknak. Innen, ezekből a házakból szállanak ki a munkára, mint a méh- köpüből a szorgalmas méhek. És egész nap dolgoznak. Ö reg estére pedig visszaszállanak a maguk házába. Abba a boldog fészekbe, hol az igazi megelégedés és élet lakik.

Amult-bámult Péter, mikor mindezeket szemlélte ...

— De hát jó komám, hogyan lehetséges ez?

— Úgy, ahogy lehetséges volt. Amit eddig vad italra költöttem, lassan félre raktam. Az utolsó krajcárig. Szép summa volt az edáig koma. Elég volt. Most már — mondok nem volt — hanem lesz. Aztán egy kis segítséget is kaptunk a vármegyei alapból. Tíz esztendőre szóló kamatmentes kölcsönt is kaphattunk. Hát aki ember, az talpára állhatott. Amint látod koma, talpára is állott.

+

* *

Hazatérőben van Péter. Gondolatainak szálait csak úgy húzogatja. Majd haza ér és az asszony elébe teríti — a csudás látványosságot.

Es azután útra kelnek, karavánként szállnak az uj tanyára, hol ... éppeg most építik a maguk házát... egy uj, megelégedett élet tanyáját.

Bodnár Gáspár.

Jól ismerik.

Kortesuton történt.

— Megállj, barátom — szólott a jelölthöz egy ur — ebben a községben nekem kell először szőlani, mert itt bizony bizalmatlanok az emberek azok iránt, a kiket ne m ismernek.

És kezdett szőlani.

— Barátaim ! Ti ismertek engem ! ?

(Zajos közbeszólás: Nagyon jól; már régen — föl kelleti volna akasztani!)

ISMEBETEKTABA.

A sivatag hajója.

Talán el se tudja képzelni az olvasó, hogy mikép lehet a sivatagnak hajója és ha csakugyan van, mi csudás alkotmány az.

Pedig van a sivatagnak is hajója, akár a tengernek. És valóban csudás jószág az.

Előre is megmondom, hogy ez ^ csudás jószág nem más, mint — a teve.

Tevét bizonyára láttak sokan nálunk is. Állatkertben, de még a falusi utcákon is, mikor élelmes emberek felhasználják, hogy a teve mutogatásával kenyerüket keressék.

E sorok írója is vissza emlékszik reá, mikor gyermekkorában a tevét félelem és mégis merészséggel megülte. A többi kis fiuk nagyra is becsültek, mert hát tevén is ültem.

De hát miért is nevezik a tevét a sivatag hajójának.

Mert miként a tengeren, nagy vizeken csak a hajó járhat, csak a hajó közlekedhetik : úgy a siva-