Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-10-30 / 43. szám
344 MAGYAR KÖLDMIVELÓ vasAbwap délután. Ä csikós. Nem kell nekem világ gazdagsága, Többet ér az alföld rónasága — Csikós volt az apám s ahogy lettem, Én magam is csikósnak születtem. Ameddig a szememmel beérem, Falu tornya csillog ott fehéren — Neki vágok a nagy végtelennek, S alkonyaira a rózsámnál termek. Nem születtem senki szolgájának, Csak a szabad természet fiának. Mint a hogy a sas a felhőt járja. Olyan az én lelkemnek járása. S ha valami a szivemet bántja, Ránézek a kis falu tornyára — Ott a rózsám, jó vigasz ez arra, Mint az eső kiszáradt ugarra. Katona Árpád. A mama mesél. — A jó gyermekek számára. — Zord tél van. A szél meg-megrázza a fák kopasz ágait, melyekről zizegve hull le a zúzmara. A mama gyermekeivel a meleg szobában ül. Úgy elmélyed pajkos játékaikban, olyan boldogan tetszeleg édes gyermekeiben. Mikor aztán e kicsinyek kifáradtak a szaladgálásban, odahuzódtak édes anyjuk lábaihoz. A kis Pistuka legélelmesebb; ügyesen kúszik édes mamája ölébe, kis kezeivel megsimogatja "holló fürtéit, csókot ad jóságos arcára, aztán olyan enni való módon kéri: — Mamuskám mesélj nekünk szépeket. E szóra a többiek is felugranak, belekapaszkodnak anyjuk ruhájába és egyre mondogatják: — Mamuska mesélj nekünk olyan szépeket, mint tegnap. — Ha jók lesztek — szól az anya látható örömmel. — Jók leszünk, — feleiének mindannyian egyszerre és leülnek nesztelenül. A mama is közéjük ül. Csend van a szobában, akár egy jó iskolában! A mese kezdődik. * Volt egyszer egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak két kis gyermeke vala. Apjukat régen elvitte a halál, édes anyjukkal maradtak szegénykék árván. Kis kunyhóban húzták meg magukat és éldegéltek úgy, a hogy tudtak; mamájuk mosni járt a nagy urakhoz, igy hozhatott nekik egy egy kis ennivalót. Hanem egyszer csak a mamájuk is nagy beteg lett. Nem keresett tovább kenyeret, ágyba feküdt és közel volt a halálhoz; a két kis gyermek elment koldulni. Mikor Jóska, a fiú ment hazulról, akkor Juliska maradt beteg mamája mellett, mikor pedig Juliska vette nyakába a tarisznyát, Jóska maradi otthon. Hoztak is egv-egv kis kenyeret... ezt ette a beteg is, meg ők is. Egy este azonban a mama nagyon rosszul lett; érezte, hogy neki itt kell hagyni az ő árváit. Hát szólott hozzájuk szépen... talán utoljára. Kedves gyermekeim — mondotta — ha majd én meghalok ne essetek kétségbe, mert a jó isten nem hagyja el az árvákat. Aztán odahívta őket ágyához, mind a kettőt megcsókolta és nyakukba akasztott egy egy érmecskét, melyen a boldogságos Szűz képe volt festve. Tudjátok gyermekeim, olyanokat, milyeneket ti kaptatok Sarolta nénikétől. — Nekem is van olyan mama, szólt körbe a kis Aranka. — No lássátok, hát ilyen érem volt az. Mikor aztán a nyakukba akasztotta, azt mondta a nagyon beteg anya: Akár hova kerültök, ezt az érmecskét el ne veszítsétek, mindig hordjátok, mert a szűz Anya, ki azon az érmecskén lefestve van, megsegít titeket. Éjszaka volt már... a két kis gyermek aludt. De a mama is aludt... meghalt, elköltözött lelke az Istenhez. A két gyermek mire felébredt már nem volt anyjuk. Kőporsóba tették aztán az anyát, Jóska hátára vette a kis Juliskát és kikisérték a jó mamát a temetőbe. — Úgy sírtak szegénykék, hogy a pogány is megszánta volna őket. A temetés után haza mentek aztán. De hiszen nem volt*már nekik se hazájuk, se otthonjuk. Elmentek hát koldulni. A mint igy kol- dulgatnak... találkozik egy gazdag ember, a ki a kis lányt megszánta és örökbe togadta. Jól járt szegény leányka... gazdag asszony lett belőle. A fiú elbúcsúzott tőle és ment. ment messzire, nagyon messzire. Mikor elvált Juliskától megcsókolta és csak annyit mondott neki: Tudod Juliska, mit mondott édes anyánk, el ne felejtsd, el ne veszítsd az érmecskét. Ez volt utolsó szava hozzá. Sok idő múlt el. Már mintegy tiz esztendeje nem látták egymást. Juliska mint mondom gazdag lett, nagy ur vette el feleségül, szép házban lakott, sokszor kérdezősködött Jóska után, nagyon szerette volna látni, de senki sem tudta, hogy Jóska hol van. Valahányszor estenkint a kis érmecskét megcsókolta Juliska; mindig sirt és úgy kérdezte: vájjon Jóskának meg van-e még az érmecskéje ... és vájjon megsegitette-e őt úgy a szent Szűz, mint engem. Egyszer aztán hosz- szu idő múlva kopogtatnak a Juliskáék szép házában. Hát csak belép egy vándorló. Hátáft batyu volt, kezében botot tartott. Fázott szegény, meszsziről jött ; éhes volt, mert régen nem evett. A mint belép, mindjárt azzal kezdte: Az Isten nevére kérem a nagyságos asszonyt, engedje meg, hogy a konyhában kissé megmelegedjem, aztán adjon egy falat kenyeret, mert éhen halok. Juliska rögtön meleg szobába vezette a vándort és nagyon jó ételekkel tartotta jól. Mikor aztán megmelegedett a vándorló, hát szóbeszédbe eredt vele Juliska. Kérdezte, van-e neki apja. anyja? Nincs nekem — szólott a vándor szomorúan — régen meghaltak azok. Csak egy testvérem van, ezt is nagyon régen nem láttam, azt se tudom, hogy hol van. Juliskának szeme tele lett könnyűvel; elkezdett reszketni, mintha félne valamitől. Az örömtől. Kibontotta mellén saját ruháját, kivette az érmecskét és odamutatá a vándorlónak. Ez is hirtelen kivette érmecskéjét; mikor ezt Juliska
