Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-06-05 / 22. szám
Szomorú kilátások. Régi, és különféle alakban beszélik a következő kis történetet, melynek velős része — a következő: A Károlyi grófok egyike elvitte Berlinbe valamelyik kis gazdáját, a hol meglátogatták a műkincsek kiállitását. Tenger arany, ezüst kincs vala itt összehalmozva. A gróf leste, figyelte a kis gazdát, hogy mi hatással van az egyszerű föfdmives gazdára ez a kábitó kincs. Aztán odaszólott — No András, hát mit szólasz ehhez a tenger kincshez? — Hát kegyelmes uram — válaszolt az egyszerű kis gazda, csak a’mondó vagyok, hogy mégis csak többet ér mindezeknél otthon egy-egy áldásos jó májusi eső. Megtörtént-e ez a dolog vagy nem, az mindegy. De hogy aranynál, ezüstnél, drága kincseknél valójában milliószorta többet ér itt nálunk Magyarországon a rendes, áldásos eső, azt szomorúan bebizonyítva látjuk az idén. Az idén. mikor elmaradt a májusi arany eső az ország legeslegnagyobb részében. Rettegjünk még a gondolatától is annak, hogy Magyarországon elapadjon annak a jó fejős tehénnek a teje, amelyből táplálkozik. zsíroz az egész ország. Amely jó fejős tehén, jóllehet nagyon silányan táplálják, jóllehet iránta igen hálátlanok az emberek: juttat boldog, boldogtalannak. Sőt olykor vidámmá, jómódúvá, elégedetté teszi a magyart. Nem hiába kulcsolták össze kezüket a régiek, apáink és anyáink, mondván az ég felé nézve — Adjon Isten három b-él. Már tudniillik, búzát, bort és békességet. Mert tudták, hogy e három teszi ezen országban magát az életet. Búzánk nem lesz. Borunk gyönyörűen mutatkozik. De ászén a szőlős gazda termése is ezer és egy esélynek vagyon kitéve. Elemi csapások, jég, szárazság, eső, a gombák és bogarak ezer fajtája jöhet. A békességről meg mit szóljunk? Talán jobb hallgatni. Köny remeg pillámon, mikor arra gondolok, hogy ennek a jó magyar népnek békességét miféle elemek, mifajtáju kétes elemek zavarják, eszét csavarják. .... Szép csendes és bő zápor szakad a földre, mikor e sorokat irom. A várva- várt eső tehát szakad a nehezen szálló fellegekből. Vájjon nem késett-e? Az emberek meredező szemekkel nézik a hulló áldást és igy sóhajtanak — Istenem, ha jóval előbb jöttél volna. De igy is jó, hátha még pótolhatsz valamit. Lett légyen bár mikép, eg)7 bizonyos! Hogy Magyarország legalább közepes termés nélkül olyan, mint a szélütött ember. Nem mozoghat, nem járhat, nem boldogulhat. Kettős tanulságot vonhatunk ebből. Az egyik, hogy a földet és annak érdekeit, tehát ezt a jó, áldott fejős tehenet meg kell becsülni. Meg kell neki adni a magáét minden körülmények közt. A másik, amit mindig hangoztatunk, hogy fel kell használni a nép munkaerejét, a téli időt, hogy ezek a munkás kezek az időt, mely valójában pénz — jövedelemmé tehessék. Hogy ha egyik oldalon csapás áll be, legalább a másik oldalról legyenek kárpótolva.
