Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-14 / 37. szám
296 MAGYAR FÖLDMIVELŐ OLVASÓKÖR. Mikor a legényt — megemberelik. Az aratást elvégezték ... Szeretni kezdi ujfent a jó Isten a magyart. Talán azért mutogatta meg áldó kezének egyetlen ujját — a jó termésben. Mikoron pedig a gazdának arcza vidámságra hajlik, ugv van az már, hogy a munkások is emberül végzik dogukat. Hát még, ha a feléjük integető' arató-ünnepre gondolnak! ... Buzafalván ugyancsak kiérdemelték a munkások a számokra szóló aratási-ünnepet. Imhol már hosszú tizes sorokban vonulnak a tiszttartó-ház felé a jókedvű aratók. Elül saját zenekaruk fújja a Rá- kóczy indulót. Utána a férfi-munkások lépdelnek, majd a piros-pozsgás marokszedő leányok, menyecskék csoportja következik. Jönnek a hatökrös szekerek is. Rajtok ülnek a buzakalászból és mezei virágból font koszorúkat vivő leányok. így érkeztek meg, mondjuk a tisztartói-ház elé, hol aztán András, a szószóló elmondotta ropogós dikczióját. mely közben a koszorút tiszteletteljesen átnyújtották... Most következik aztán a nagy sürgés-forgás. A legények vállukon hordják a hatalmas bográcsokat, telve illatos paprikással. Nem kell kérni senkit! Hamarjában hozzá ül mindenki a lakomához. Kéz- ről-kézre jár a boros-kancsó, kipirulnak az arczok, beszédesek lesznek a nyelvek. * * Csak Csendes Tercsi marad nagy némaságban. Lopva odatekint az asztal másik felére, a hol Ku- rucz Laczi ül. Komolyan, szokatlan emberséggel. Hej, mert megvagyon annak oka-foka, a miért Csendes Tercsi olyan titkon veti tekintetét Kurucz Laczira. Más aratás után, mikor végezte a legény munkáját — övé volt a falu kocsmája. Kis királyként uralkodott ott. A banda csak azt fújta, a mit Kurucz Laczi parancsolt. A kocsmáros is ugv tán- czolt, a mint Laczi muzsikáltatott. Az eleje meg még a közepe is megjárta. De a vége szomorú lett. Ösz- szetört Kurucz legény mindent, még mulató czim- boráinak csontját is. Ennek miján nem volt szabad Csendes Tercsinek szeretni. Pedig kegyetlen módon szerette azt a Laczit. De hiába! Apja ura megmondotta, hogy inkább a térítőre vigye jányát a halál kaszája, minthogy Kurucz Laczira gondoljon. És ez a Laczi most milyen komoly, milyen emberes. Hogy vigyáz magára! Milyen tisztességtudó. * * * Tovább már nem lehet várni! A muzsika táncz- ra csiklanditja a nyugtalan fiatalságot. Ni már ott repül két-három pár a nyílt térén. Laczi is felállott. Szomorún, egykedvűen néz Tercsi felé. Tercsi észreveszi, de lesüti szép szemeit. majd apja-urára néz, mintha jelül adná — Nézd, nem lehet, nem engedi az öreg. De most az öreg Csendes és fiataloson egyengeti magát. Mintha bizony a régi idők jutnának eszibe. Mikor az anyjukat amúgy magyarosan megforgatta. Odaszól aztán jányának : — Hát miért nem járod? — Nincs kivel, apám-uram. Pedig már meginstálta vagy hat legény a — javából, — Ugyan hát hogy mondasz ilyet Csendes Trézsi ? A lány mosolygott... Aztán odahajlott apja- urához és olyan angyal módra súgta az öregnek — Ugy-e, Laczival is tánczolhatok. — A’ bizony, pedert egyet baj’szán az öreg. Az a fiú ma ember volt. Én is megemberelem. Hát csak rajta. A következő pillanatban már úgy szállott Kurucz Laczi Csendes Tercsivel, mint a forgó zivatar. Ámult-bámult a falu népe. Mikor aztán kissé megcsendesedtek, Csendes Tercsi oda szól Laczinak — Milyen más ember most kigyelmed ! — Ugy-e angyalom, felelt Kurucz nagy büszkén. Mikor a legényt igy megemberelik, akkor bizony embernek kell lenni a gáton! — Ugy-e Laczi ezután mindig ember lesz? — Ember bizony édes Tercsim, Isten engem úgy segélyen! * * * A muzsika még mindig szól. A felkelő nap sugarai már kacsingatnak a távoli hegvek ormai felől. Kurucz Laczi még mindig ember a gáton. Az öreg Csendes megveregeti a vállát — Ember voltál öcesém, mondja boldog megelégedéssel. — Ember leszek ezután is, hogy fia lehessek. — No hát ha ember maradsz, akkor fiam is leszesz. ... A muzsika szó elnémul. Csendesség lesz a nagy vigalom helyén... Csak emlékezete marad a szép, derék napnak, melyet Isten minden évben adjon meg a magyarnak. Mester. Olvasás után adjátok tovább-olvasásra újságunkat! Szükségünk van nekünk a vénekre... — Már csak ott leszen bátyám-uram is ? — Hol öcsém ? — No hát az Olvasó-körben. Olyan előadást fog ottan tartani az uj tanító ur, hogy bizony éjfélig is elhallgathatjuk. — Már én bizony öcsém nem megyek! — A világért ne tegye, bátyám-uram! ’Iszen, éppen arról fog beszélni a tanító ur, hogy milyet haladt a világ kereke. Hogy nekünk sem szabad tovább vesztegelni. Mert ha nem igyekszünk, sarkunknak nyomába kerülnek, sőt eltaposnak. — Már mi csak nem mozdulunk. Nem szaladunk, futunk az ujmódi világ után. Vének vagyunk mi már arra, hogy más életre forduljunk. Csináljátok ti fiatalok. Előttetek az élet. Mi előttünk a koporsó, meg a sir. Úgy rezgett a szava a vén embernek, tisztes- multu Csatlós Bálint uramnak. Pedig szemeiben még az élet tüze lobogott. Haja fehér vala, mint a leesett hó, de szivében tavasz virult. — Oh Bátyám — szólott szinte meghatva Pató András jómódú, iskolázott gazdaembere a községnek — nem úgy ismerem én Csatlós Bálintot, mint ahogy mostani szavajárásáról azidegenmegismerhetné. Tszen csak tavaszon által is vettem észre, hogy mennyi, gyönyörűséggel ültetgette az apró gyümölcsfákat. Vájjon minek okáért nem hagyja ezt a munkát is a fiataloknak ? A régi öreg fákon elég gyümölcs terem. Aki csak arra gondol, hogy a vén ember előtt nincs már többé élet, hanem a koporsó és a sir, annak elég leszen ezen kevés napokra az öreg fák gyümölcse. Ki sem száradnak, lombjaikat sem hullatják le. Megpihenhet alatta az öreg ember. Hát miért nem mondja bátyám ez esetre is: »Csináljátok ti fiatalok !»
