Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-07 / 36. szám
288 MAGYAR FÖLDMIVELO OLVASÓKÖR. Egy bátor magyar tudós, ki az emberevők szigetéről haza érkezett. A fővárosi újságok (és igv az egész ország) nagy érdeklődéssel beszélnek arról a bátor magyar tudósról, tisztes neve szerint való Biró Lajosról. Biró Lajos nagy tudós. És hozzá bátor, elszánt ember. Hét esztendővel ezelőtt elhatározta, hogy elmegy olyan földrészre, a hova még Európából alig telte be a lábát ember. Hogy igv magyar tudós legyen az első, a ki a világ figyelmét ezen ismeretlen vidékek embereire, állataira, madaraira és növényeire felhívja. Az emberevők szigetén és a pápuák közt ez a mi bátor tudósunk bét esztendőt töltött. Az állam, az egész művelt világ figyelte, dicsérte az ő bátorságát és kitartását. Nagy ládákban küldötte haza, nemzetének a múzeumba az olyan ritkaságokat, melyeket egyetlen ország múzeumában se’ lehet még találni. No hát atyámfiai, azt hiszszük, hogy titeket is érdekelni fog, hogy ez az emberevők szigetéről visszaérkezett honfitárs, mi minden szörnyű dolgokat beszél. Biró Lajos a fiumei vonattal érkezett a múlt héten Budapestre, hol persze a nagy tudóst nem csak az állam képviselője, tudós társai, de — a nagy közönség is tüntetéssel fogadta. Az élelmes újság irók pedig jóval eléje mentek, hogy megostromolják, milyen világ van hát ott a pápuák közt, meg az emberevők szigetén. Már az ugv szokás, hogy ha valaki csak egy szomszéd országba dugja az orrát, onnan haza jőve iszonyatos dolgokat tud mesélni. Borsódzik az ember háta, égnek mered a hajaszála. No, habár a mi tudósunk emberevők közt mászkált vagy hét esztendeig, bizony ő nem rémit, nem mond borzasztó dolgokat. Pedig, hogy haza érkezett, teste csupa merő seb. Ezeket a sebeket a tudományért való fáradozások közben kapta. De nem a pápuák lándzsája vagy nyila okozta e sebeket, hanem az iszonyatos forróság, levegő (kiima). Biró Lajos különben szikár, kopasz, keskeny arczu, szürke szakállu férfiú. Pedig egykor, hét év előtt telt arczu, dús fürtjü és barna szakállu ifjú volt, mikor elindult, hogy felkeresse a vad népeket. És nem is panaszkodik, hogy sokat szenvedett. De abból lehet következtetni szenvedéseire, hogy teste a sok mindenféle nyavalyák maradványaitól hasonlatos a kígyó tarka bőréhez. Ő azonban állítja, hogy — Soha se’ volt nekem vallami nagy kellemetlenségem, csak akkor haragudtam, mikor egyik Hollandiában tartózkodó hazámfia olyanokat firkált haza, a miből — egy szó se’ igaz. Kérdezték tőle: — Yolt-e veszedelemben ? — Sohasem — felelte tiszta, szép magyarsággal, (pedig hét év alatt mindössze egyszer beszélt magyarral mindössze 24 óráig). A pápuák barátságosan fogadtak. Az emberevők nem nyúltak hozzám. Ezek szokásuk szerint megeszik az elfogott ellenséget, de a fehérembert soha. Még vannak mindig bőven emberevők a French szigeteken, de engem azok sem bántottak. Utazása alatt a malária (forró lázas hideglelés) gyötörte legjobban. Négy hónapig volt beteg, de kigyógyult. Aztán a jubin néphez ment. Itt 18 hónapot töltött, folytonosan tanulva és gyűjtögetve. Körülhajózta Uj Britániát, Uj Irlandot. Útközben egy óriási lepkét fedezett fel. Ez a világ legnagyobb lepkéje. Kettőre tett szert. Az egyik kiterjesztett szárny 24 cm., a másiké 25 centiméter. — Sokat nélkülözött? — kérdezték tőle. — Nem. A konzervek (katonáék tudják ám mi ez ?) révén kosztom elég jó volt. Hiszen még május-hurkát is ettem konzervben. (Légmentesen lezárt bádog szelencze.) — De a vademberek?- Hát bizony nincs is már vadember a világon. A vad emberek, mikor köztük voltam, engem tartottak annak. Ok is föld m íveléssel foglalkoznak. És erkölcsösök ám! Nyelvük gazdag és szép leányai nagyon csinosan énekelnek. Egyetlen részeg melanéziát láttam, arra is azt mondták a vadak, hogy már európai lett. Elmondta a tudós, hogy az uj guineai pápua táró és yam neüv gumós növényt termel. Éz az ő kenyere. A hilhirdetőknek is igy kellett lefordi- taniok számukra a »Miatyánk«-ot. — Add meg nekünk a mindennapi tárónkat! Nagyon szeretik a mi házi állataink közül a disznót. A szarvasmarha húsától irtóznak. Azt hiszik — meghalnak tőle. Tejet se’ lehet beléjük diktálni. Pénzük nincs. Nem ismerik. Ők csereheréinek. A legnagyobb pénz a vadkan kerek agyara. Kiütik ugyanis a disznó felső agyarát, minek foh’tán alsó agyara kerekre nő. Ez a pápua asszony legigézőbb ékszere. Aprópénzük a rúdra formált dohány, nagyobb pénz a kőbalta, Öreg bankó egy egy ruhadarab. — A pápua nem lop — mondotta Biró. Ajtómra ottani szokás szerint egy pálmalevelet tettem — lakatnak. Ez jobban megőrzött a Yercheim lakatnál. A pálma levelet mindenki respektálja ott. Mély érdeklődéssel hallgatták a nagy tudóst azok, kik körötte voltak, mikor megérkezett. A Nemzeti Múzeumban nagy lakomat rendeztek a haza érkett Biró tiszteletére. De az a lakoma csak rövid ideig tartott, mert fáradt volt a tudós és pihenni vágyott. Mi pedig igyekszünk atyánkfia nektek is elmondani mindezeket. És pedig úgy, hogy a ti nyelveteken jól megértsétek és élvezhessétek nagyjában mindazt, a mit a nagy tudós hét éven keresztül az emberevők szigetén látott és tapasztalt. A belügyminiszter az útlevelekről. Széli Kálmán belügyminiszter, mint a P. É. jelenti, tekintettel arra, hogy a hatóságok sok esetben nem jártak el lelkiismeretesen az útlevelek kiállításánál, az ország összes törvényhatóságához energikus rendeletet intézett, melyben fölhívja őket, hogy a kivándorolni készülök számára kért útleveleket csak akkor állítsák ki, ha az útlevelet kérők, mint az 1879. évi I. törvényczikk előírja, védkötelezett- ségi szolgálatukat már teljesítették vagy ha védkötelezett- ség alatt nem állanak. Milyen a vihar sötét Afrikában? Dr. Richard Kandt, a Kelet-Afrikából visszatért kutató érdekesen írja le a Ruanda őserdejében lezajló vihart. Mikor az eget meglehetősen sötét felhők borítják be, akkor a bennszülött vezető sípolással és sikoltozó énekléssel akarja elüldözni az esőt, továbbá lándzsáját, amelynek végére szarvat kötött, az ég felé nyújtja esdőleg. De hiába! Igazi afrikai vihar tört erre ki csakhamar, jégesővel vegyest, a magasabb, ritkás levegőben meglehetős hideget terjesztve. Nem volt az mennydörgés, amilyet addig ismertem, az nem dörgött és dördült, olyan volt az, mintha ezer óriási kard suhant volna végignyisszanva a levegőn, mintha csak ezer óriási paizs csapott volna össze csörömpölve, dühösen, aztán megint csak ropogás következett, mintha csak ezer darabra akart volna repedezni a föld, hogy minden élő teremtményt elnyeljen. Tombolt és dühöngött felettünk a vihar és megrázta az óriási fák koronáját, hogv azok mélyen lehajoltak és az ágakat röpködő hajszálként fújta egy irányba a szél, a száraz ágak pedig recsegve hullottak le, paskolva és cafatokra tépdesve az alacsonyabb fák és bokrok lombjait. Virágok, bogyók és levelek vad tánczban keringtek, hogy úgy látszott, mintha ijedt madárkák menekülnének ide-oda valami láthatatlan ellenségtől. A szakadékokban pedig tombolt az ár, hogy csak úgy süvöltött, csattogott, zúgott, kaczagott, mintha csak megnyíltak volna az alvilág sírjai s a halottak le akarnának rántani magukhoz minden élőt. Soha életemben nem félteni a vihartól, de azon a napon megtanultam remegni.
