Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-06-01 / 22. szám
17ti MAGYAR FÖL DM IV ELŐ No hát nem is leszen az ő neve más, csak a nagyapjáé. Ebben a fiúban fog élni közöttünk az öreg emlékezete. Nevében és akkurátus ábrá- zatjában. Ez a fiú szeretett fiú legyen! — Lelkem, kis fiacskám, milyen édes is vagy nekem. Hogy felköltötted apád érzését ujfent az én jó apám, a te nagyapád iránt. Ob, ha meglát! Hogy megrezzen az ő bágyadt szemeiben az örömköny. Felvidítod még egyszer! Ifjúvá teszed. Aztán ha már nem leszen, elfonnyad, mint az őszi virág, mikor eljő a halálthozó tél... akkor is itt maradsz te közöttünk szeretve és szerettetve az ő emlékezetére. Azt hiszem, itten nincs szükség hosszú nótára, hogy kitűnjék, melyszerint ez a gyermek is alaposan meg vagyon és meg leszen szeretve. Most jön aztán a negyedik gólyajárás. Elhagyok minden körülmény leírását, nehogy azt hidd szives olvasóm, hog}7 már ennek a negyediknek ugyancsak munkámba kerül a szeretett hídjának felépítése. Csak épen azt említem meg, hogy a gazda negyedik gólyajáráskor ugyancsak szemfüles volt. Bízott, szerfelett bizakodott a természetnek sor* rendjében, amint az rendszerint következni szokott. — Ugg-e leány ? kérdezte kíváncsibban, mint valamikor. — De biz’ fiú, még pediglen milyen egészséges, nagy fiú! András nem felelt semmit. De lelkében megrezzent egy búr. Egy sajátságos, gyengéd húr. Meglepő módon fogta meg szivét egy nagy érzés, mely a leggyengébbet, a legkisebbet... már csak épen ezért... szeretetének, oltalmának, vonzalmának egész erejével magához öleli. — Te nagy a legkisebb — ömlengett András, mint a bábjával játszadozó kis gyermek. — Te vagy lelkem a leggyöngébb! Legutójára érkeztél, de ezért nem leszesz a mi szivünkben — a legutolsó. — Tente, tente kis babám! Ne félj, hogy sokan vó’nátok! Ne sírj, hogy tán nem vártunk ! Tied a szivem, a lelkem, az érzésem. Az asszony még idáig sohase szólott férje- ura mély bölcsességü gondolkozására. Csak mintha gyűjtötte volna szivébe, leikébe azt, amit férje- ura úgy megokolt, úgy megmagyarázott. Most aztán, mikor látta, hallotta mind ezeket: odaborult az ember nyakába... És oly boldogan sirt! * Evek múltak... Gólyamadár nem jő, nem mutatkozik... Talán elveszett, tengerbe fűlt, más tárnát keresett? Vissza jő-e? Ki tudja? Nagy András uram fekete hajába deres csikót szőtt az idő, de lelke ifjan maradt a gyerekek közt, akiket... Isten látja lelkét... most is egyformán szeret. Bodnár Gáspár. .xtjf.,xtx,.xtx. .xtx .xtx..xtx.,xtx. xtx.,xtx, .xtx xtx, ,xtx. xtx.xtx Xtx Xtx xtx .xtx,, xtx xjx. Egy kis kedvderitő. Jól megbecsülte. Bii'ó: Mennyire becsüli ellopott csizmáját? Károsult: Mikor újon vettem, 10 írt volt az ára. Kétszer megfejeltettem, a mi egyenkint 3 frtba került : aztán egyszer a sarkát reperáltattam, az 50 kr. így tehát a csizma 16 frt. 50 kr. értéket képvisel. * Nem igazság. — No, mi kell András gazda? — Hát azért a húsz forintért jöttem, a mire a biró ur elitélte a Gubacz komát, hogy legazembe- rezett! — Hja barátom az a pénz nem a magáé, hanem a kincstáré! — Még mi nem ! Hiszen engem gaz ember e z e 11 le, nem a kincstárt! — Olvasom, hogy Apponyi a jász-atyánkfia- béli honatya ujfent bele- fajt Lehel kürtjébe. Asz- mondom, messze is hangzott ez a kürt-szó. Akár az osztrák sógor is meg- hallthatta, ha akarta. De iszen a ki siket, az még sokszor a legöregebb ágyú szavára se’ hajlandó füleit hegyezni! — Olvasom, hogy kereskedő urak megvest bántják az szövetkezetét. No hát csak csinálják! Meglátják csak, hogy éppeg ezért fogunk bódogulni, összetartani, egyesülni, mert hogy hát üldöztetünk. Öreg dolog a’mán, hogy a kit méltatlanul üldöznek, az rendesén nagy leszen a türelemben, de az sikerben is. — Olvastam, hogy Pest-Budán nagy parádé volt. Felakarták támasztani Mátyás királynak az fényes napjait. Parádés játékokat, lovaglásokat, meg hasonnemüséget szemkápráztatólag mutogattak. Hát ’iszen jó vagyon. Csak aszmondom, hogy hát enkább a Mátyás király igazságát támasztanák mán fel. Mer erre vón nagy szükség. Aszmondom továbbig, hogy én - de ez csak én mondom — nem parádéztam vóna biz a kiegyezési háború előtt la. Az osztrák | sógorok kerekre váll pofával nézték ezt a tüneményes parádét. Osztég a suba alatt aszgondolták. — Bolond magyar, hogy mutogatod a parádédat. Mikoron meg velünk alkudozol, akkoron nyögsz, hogy hát — koldus vagy, nem bírod! No csak í ládd-e, magad se’ hiszed. Aszmondom, de csak, én Csontos Dömötör. ismeretek-tAra. A földmivelő nép helyzete 1848. előtt. Akik csak úgy színes szemüvegen nézik földmivelő népünk m a i helyzetét: azok elitélőleg gondolnak az 1848. előtti időkre. Azt hiszik, hogy akkor rabszolga volt a magyar földmivelő, most pedig tejben-vajban úszik. Eldorádónak képzelik Magyarországot, a hol kolbászból fonják a sövényt, a hegyek meg rizskásából vannak, melybe bele eszi magát a megéhezett ember. Világítsuk meg a képet. Nézzük előbb a magyar földmivelő állapotát 1848. előtt. Két osztálya volt akkor Magyarország lakosságának : a nemesek és j o b b á g y o k. A nemeseké volt a föld. Ez gazdálkodott, s tudja Isten! mindtha rossz és hanyag gazdálkodása mellett is, mintha bővebben termett volna a föld. A jobbágynak nem volt tulajdon földbirtoka; a mennyit a földesur kimért neki. azon gazdálkodott úgy, a hogy neki tetszett. Ezért aztán kijárt a földesuraságnak néhány igás és gyalog napszám. A hol derék, becsületes érzésű volt a földesur, a jobbágynak semmi baja sem volt. Földesurát, mint apját tekintette, ki, ha a jobbágy egyben-másban megszorult, szívesen, segített rajta. Később, az 1836. és 1840-dik évi törvények következtében bejött az úgynevezett »legelő elkülönítés«, vagyis kiszámíttatott, hogy a közösen használt legelőből mennyi illeti a földesuraságot és. mennyi a jobbágyságot, a legelő elkülönittetett s a Csontos Dömötör bíró uram nyugalmas perczei. }.
