Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-31 / 13. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 99 TÁEGZA. Nagy ur a muszáj! A magyar nép csak mostanában kapott a fejéhez, mintegy a »muszáj«-tói kergetve, hogy hát a jó Isten szerelméért, hiszen — Az idő pénz. A külföldön, más népek és nemzetek már régen tudták ám azt. hogy a pénzt nemcsak a huza, gabona, kukoricza és a többi fejti le, hanem nagy, értékes pénz ám az idő is, melyet ha apróra váltunk, bizony nagy summa lehet belőle. Olvassátok csak, hogy értékelte egy hires porosz király, I. Frigyes az időt Akkorlájban is úgy lehetett, mint mostanában. Hogy t. i. városokban, falvakban, vásárokon, a kofák, elárusítók az utczán, a kofasorokban, a piaczi bódékban, mikor elárusitással foglalkoznak, órákat, napokat elüldögélnek tétlenül. Egy pár garasért több időt vesztegetnek el, mint hasznot hajtanak. Sőt mi több, éppen e tétlenség kényszeríti reá őket a veszekedésekre, lármára, káromkodásra. Innen származnak a sok perpatvarok, miknek nem egyszer per leszen a vége. Gondolt tehát a király egyet és kettő lelt belőle. Egy igen furcsa rendeletet adott ki, a mely bár furcsának látszik ugyan, de bizony valójában okos, leleményes rendelet az. Megparancsolta ugyanis, hogy minden kofának, kézművesnek, leánynak és asszonynak, a mennyiben az utczán, vásáron nyilvános elárusitással foglalkoznak: szigorúan eltiltátik a tétlen üldögélés. Kötelességük leszen, hogy szabadidejüket fonással, kötéssel csipkeveréssel, fódozással töltsék. Kivált a kofák tartoznak hetenkint egy font gyapjút megfonni és ezt az állam kellő értékre beváltja. Nagy volt erre a riadalom. A kofák valóságos harczba szegődtek. De hát nem volt mit tenni. Mert mint ők is mondották — A muszáj nagy ur ám! A király ugyanis nem tréfált ám. 0 maga járt-kelt és ellenőrizte, vájjon parancsát teljesitik-e? Frigyes király ekkép^egy kora reggel a vásártérre lovagolt. Még csak egy öreg kofaasszony üldögélt kosara mellett és szerényen fonogatolt, mintha bizony tisztára a fonásból élt volna. — Jó reggelt néném-asszony — köszöntötte az öreg asszonyt és egyúttal intette, hogy maradjon ' csak ülve. Ilyen korán és munkában ? — Nagy ur a muszáj — felelte az öreg kofa, kivált ha a király küldi a nyakunkra. — Enyje, enyje néném asszony, hát te a »muszáj« ellen zugolódol? Hát talán károd van rende- letemből? Nem fizetik-e készpénzzel a te munkádat? — Igaz, úgy van, mormogott magában az öreg kofa. — És ha finom fonást csinálsz, még töbhet kapsz. Azért ne zúgolódjál és ne lustálkodjatok. Hej, nincs jobb őr a munkánál! Hol ő ügyel a házra, udvarra, holmira, oda nem férkőzik be a »nélkülözés«. Mert nincs kegyetlenebb ellensége az én népemnek, mint a »munkátlanság« és »nélkülözés«. Az öreg kofa megbiczczentette fejét, de az állát még mindig úgy bigygyeszgette, mintha nem egészen osztaná a király véleményét. Aztán mégis igy kiáltott a lovagló király után: Köszönöm fölséges ur, tökéletesen úgy van, a mint mondani méltóztatott. De mégis igy mormogott aztán magában : — Reggel, este mindig talpon van. Hol két lábon, hol négyen (t. i. lóháton). Perczig sem biztos tőle az ember. Szinte csudálom, hogy meg nem nézte: elég finom-e a fonásom. ★ ■ Magyar népem! Hej, hosszú, hosszú időn átal te is pazaroltad vagy talán pazarolod ma is idődet. A nemzet vezetői most ébreszgetnek, hogy ne őgyelegj, ne tétovázz; fonj, faragj, fűrészelj, köss... egyszóval ne várd a sült galambot. Nem parancsolják ! Tanácsolják, eszedhez, szivedhez szólanak. Te immel-ámmal fogsz munkához. Mert — Nagy ur a muszáj, kivált ha a nélkülözés, ez a szörnyű zsarnok küldi nyakatokra. Nem is hiszitek, hogy a kik értetek fáradoznak,. azok is reggel, este mindig talpon vannak. Hát ne muszájból értékesítsétek az időt, ezt a nagy munkatőkét, de a saját jószándékotokból és javatokért. Kivándorló magyar nő Határbirák. Nálunk különösen a kis gazdák között igen sok a határper. Sokszor megesik, hogy egy-egy darabka föld elszántó- dik, rácsapják a mezei utat a földre, az osztálynál nem jól mérik ki a parczellákat stb. Ez mind sok, igen költséges határperre vezet, a melyet a községben nem lehet eligazítani, hanem a távoli járásbírósághoz vagy törvényszékhez kell menni. Nincs a községben senki, a ki a birtokállapotra ügyelne és értene hozzá, hogy kell az ügyes-bajos dolgokat eligazítani Pedig az egész nem ördögi mesterség. Mindössze az kell hozzá, hogy legyen a községben 2-3 tisztességes, megbízható ember, a ki megtanulja a mérőláncz kezelését, értse a térképet, föl legyen esküdve, hogy dolgában lelkiismeretesen igazságosan fog eljárni és hatósági fölhatalmazása legyen a határok hiteles megjelölésére, meg a perek békés utón való eligazítására. Nyugat-Európa sok községében, különféle ne- veken/de ismerik az ilyen intézményt. A hatósági mérnökök megtanítanak minden községben egy-két embert a legegyszerűbb földmérésre; a járási hatóság fölesketi őket arra, hogy a birtokok határait az igazságnak megfelelően fogják megjelölni, a megjelölésekre vigyáznak és a peres határkérdésekben lelkiismeretesen az igazságot fogják megmondani, akár békés utón igazitódik el a per, akár a bíróság előtt. Magyarul leghelyesebben határ- biráknak nevezhetnénk el ezeket az embereket. Működésükből az a haszon van, hogy magában a községben hozzáértő, esküt tett emberek vigyáznak a birtokállapotra, sok pert békésen eligazíthatnak, ha pedig bíróság elé kerül a dolog, könnyű a pert eldönteni, mert a határbirák hiteles tanúságot tehetnek. így sok ezer forintot megtakarítanak a gazdák nemcsak a birtokpereknél, hanem osztálynál, földvásárlásnál is. A határbirák műkő-
